„Ez a föld, tele hittel, mit a szó erejével és a szívünkkel támasztunk fel!”
Ocsúdva lassan az eufóriából – tartva magunkat ahhoz, hogy a győztesnek legalább annyira szüksége van méltóságra, mint annak, aki alulmaradt –, egyre tágabb történelmi horizont tárul lelki szemeink elé: elveszített nagy csaták és a nemzetközi térben is jelentős, nagy diadalok a rég- és közelmúltból egyaránt. A magyar már csak olyan, hogy szenvedélyesen védi mindazt, ami a nyugati civilizáció számára egyetemes, s ami veszni látszik. Hogy sorstragédiánk ez vagy közös küldetésünk, annak megítélése sokszor attól függ, a nagy törésvonalak mely oldalán foglalunk helyet.
Mi, konzervatívok úgy gondoljuk, nem forradalmakra van szükség, velük ellentétben az organikus fejlődésben és az intézmények erejében látjuk a megoldást, s bár elfogultan értékeljük az utóbbi hetek történéseit, talán nem tévedünk, ha alapvető téziseinket a többség által igazolva látjuk.
Itthon vagyunk, ismerős a táj. A budapesti, ahol sok dolgunk van még, annak ellenére, hogy a város természetellenessége és zaja közel sem annyira helyezte rá lenyomatát a néplélekre, mint előzetesen talán sejtettük. S a vidéki is, amelyet azok, akik máskor a „gyűlölködés” ellen felszólalva előszeretettel lesznek virtuális jóemberek, most versenyben szapulnak. Számunkra a lényeg, hogy magyar e föld, ennélfogva szent, óvjuk és szeretjük. S kifejezzük ezt négyévente az ügyek bonyolult rendszerének pártpolitikai aspektusában éppúgy, mint a hétköznapok nehéz küzdelmeinek összetettségében napról napra, megvívva apró csatáinkat, helytállva hűségben. Mert a hűség erő, mi pedig jól tudjuk ezt.
Nagy esélyt kaptunk most ismét, s ez a pártpolitikai következményeken messze túlmutat”