Győzelem koalíciós kényszerrel

Kisebbfajta választási szupervasárnap – így is nevezhetnénk április 3-át, amikor három választást is tartottak a tágabb értelemben vett Közép-Európában. A magyar országgyűlési választásról hazánkban csak az nem tudott, aki csukott szemmel és csukott füllel jár, a szintén aznap rendezett szerb parlamenti és elnökválasztás jóval kisebb média­figyelmet élvezett.

Déli szomszédunk politikai életét hosszú ideje a Szerb Haladó Párt (SNS) dominálja, már tíz éve adja az ország elnökét – előbb Tomislav Nikolićot, azóta pedig a jelenlegi államfőt, Aleksandar Vučićot. A Vučić-párt a parlamentben is dominál, igaz, a 2020-ban rendezett legutóbbi parlamenti választást az ellenzék nagy része az egyenlőtlen feltételekre hivatkozva bojkottálta.

Az SNS és Aleksandar Vučić uralma lényegében azóta is töretlen. A párt hétszázezer körüli tagsággal bír, ami európai szinten is kiemelkedő szám, de ennek a rossz nyelvek szerint inkább gyakorlati okai vannak: a közszférában a karrierlehetőségekre állítólag igen jótékony hatása van egy SNS-tagkönyvnek. Az újságok, a tévéadók többsége szintén a Szerb Haladó Párthoz húz, és Vučić valószínűleg érdemi kihívó híján is Szerbia legnépszerűbb politikusa lenne. Ilyen viszonyok között művészet választást veszíteni.