Franciaország könnygáztól fuldokol

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Intenzív találkozásokat lenget be a filmcím, nem nagyon erőltették meg magukat a forgalmazó kreatívjai, de tulajdonképpen nem lehet okunk panaszra: amit ígérnek, azt meg is kapjuk, tízszeresen, hússzorosan is. A filmet nézve arra gondolok, hogy milyen érdekes téma ez, intenzitás a mai művészetben, jobban mondva annak a hiánya, a mai alkotók képtelensége arra, hogy valami intenzívet teremtsenek, az esztétikai alapelv a lagymatagság, a bézs-pasztell szépelgés, amit tévesen ízlésnek gondolnak. Még az is fájdalmasan pasztellos, ha sokkolni próbálnak, pukkasztani a nem létező polgárt. És akkor mit mondjunk azokról a filmekről, amelyek hangsúlyosan emberi érzelmekkel foglalkoznak, mit mondjunk A világ legrosszabb embere rettenetes álmélységéről és évente több tucat hasonló, középszerű kritikai kedvencről? Ehhez képest mutat mást Catherine Cor­sini társadalmi vígdrámája, amely nemhogy nem kerülgeti a forró kását, de kéjjel belefúrja az arcát a tüzes pempőbe, már ha van egy filmnek arca, ez esetben, azt hiszem, elnézhető a képzavar, az Intenzív találkozásoknak nagyon is van arca, véres-könnyes-taknyos, végletes indulatok grimaszaitól rángó. Csodálatos film, mert túlcsordul, mert kiszámíthatatlan és kaotikus, kaotikusan kíméletlen, kaotikusan megrendítő, zsigeri reakciókat vált ki, nem túlzás, a néző idegesen mocorog a székében, egyre-másra a szeme elé kapja a kezét, nem kap levegőt – mikor láttunk utoljára olyan filmet, ami egyszerűen nem hagyott levegőt venni?