Amit a Szentlélek súg – dokumentumfilm zarándokok belső utazásáról

Ádám Rebeka Nóra írása a Mandiner hetilapban

Feltűnően megnövekedett az érdeklődés a zarándok- és a búcsújáróhelyek iránt – mondhatni, a zarándokutak reneszánszukat élik. Korunk ingeráradata, az okoseszközök miatti állandó készenlét, a mindent elborító fehér zaj ellehetetleníti a befelé figyelést. A zarándoklat lényege éppen az, hogy kizárjuk ezeket a civilizációs ingereket. A nagyhét, a húsvéti ünnepkör misztériuma arra is figyelmeztet: talán nagyobb szüksége van az emberiségnek a belső csendre, a belső utazásra most, mint valaha. Ezt az igényt erősíti Úton – Hét nap a magyar Caminón című dokumentumfilm is.

Ahhoz, hogy történjen velünk valami, el kell indulni – vallják a film alkotói. „Aki pedig elindul egy ilyen úton, szinte mindig cipel valamilyen lelki terhet magával. Hiszen kinek nincs terhe, nem igaz? A zarándoklat olyan, mint egy nagytakarítás a gondolatainkban vagy a kapcsolatainkban. Lehetőség arra, hogy az ember újrapriorizálja a dolgait, és végiggondolja, mi az, ami igazán fontos az életében” – mondja Bálint-Halas Dominika, a film egyik megálmodója és producere.

A magyarországi Szent Jakab-zarándokút bencés kolostorokat összekötő ága, a százhetven kilométer hosszú Camino Benedictus a tihanyi apátságtól indul, és a Magas-Bakonyon át a lenyűgözően szép, román kori lébényi templomig vezet, amely egyébként a régi korok zarándokútjainak is fontos állomása volt. Az út Magyarország mesébe illő tájain vezet keresztül: át a Tihanyi-félszigeten, a Bakonyon, majd a Kisalföldön és a Hanságon. S közben olyan látnivalókat érint, mint a tihanyi őslevendulás, a vászolyi Szent Jakab-forrás, a nagyvázsonyi Kinizsi-vár, a bakonybéli bencés monostor, a pannonhalmi bencés főapátság vagy Győr belvárosa. A Szent Jakab-út Lébényből továbbvezet Mosonmagyaróvár, Rajka, majd Pozsony felé, és az ausztriai Wolfsthalban becsatlakozik az egész Európán átívelő Camino de Santiago zarándokútba. Így tulajdonképpen semmi akadálya nincs annak, hogy Budapestről vagy Tihanyból akár egészen Santiagóig elgyalogolhasson, akit a szíve Szent Jakab útjára hív.

„A film egyrészt azért született, mert amikor beütött a karantén, ráébredtünk, végre lenne időnk elmenni egy ilyen útra. Az ember életében manapság a legnagyobb luxus az idő, erre pedig igenis rá kell szánni az időt. Egy hét, harminc nap – attól függ, hová megy az ember. Nehéz ma megszabadulni a kötöttségektől ilyen hosszú időre – magyarázza Dominika. – Másrészt ezek a magyar tájak még tudják azt az élményt nyújtani, amit mondjuk az ismertebb, látogatottabb szakaszok már kevésbé. Azt a fajta magányt, egyedüllétet, amit például a spanyolországi szakaszon már nehezebben tud megtapasztalni az ember, hiszen lépten-nyomon zarándokokba és szuvenírboltokba botlik. A magyar szakasznak megvan az az elképesztő bája, hogy itt az ember könnyebben elérheti azt, amiért elindult, nem zavarják külső tényezők.”

Felhívásból elhívás

A film három zarándok fizikai és lelki útját kíséri végig, akik naponta hét-nyolc órán keresztül gyalogolnak a természetben, s közben bepillantást engednek a film készítői számára az út közben formálódó – élettel, kitartással, hittel kapcsolatos – kérdéseikbe és válaszaikba. A zarándokokat hirdetés útján keresték a filmhez, az egyetlen feltétel az volt, hogy írják le, miért indulnának el az úton. Ezt pedig, valljuk be, egyáltalán nem könnyű megfogalmazni.

„A Camino foglalkoztatott már egy ideje gondolatban. Amikor a fiam beteg lett, a komám feldobta, mi lenne, ha megjárnánk a Caminót. Nagyon szerettem volna, de végül mégsem jutottam el. Nézegettem a caminós oldalakat, így tudtam meg, hogy Magyarországon is van egy szakasza. Egyik hajnalban éppen indultam volna dolgozni, ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy zarándokszereplőket keresnek egy filmhez – meséli Gábor, az egyik filmbéli zarándok, aki elveszítette súlyosan beteg kisfiát. – Amikor olvastam a felhívást, úgy éreztem, mintha nekem szólt volna. Olyan volt, mint egy elhívás. Az utóbbi tizenkét évben sok jó és rossz dolgot tapasztaltam meg. A fiam betegsége alatt rengeteg csoda történt velünk. Hogy végül nem gyógyult meg, az szomorú, ám rengeteg olyan dolgot élhettünk meg, amire nem volt észszerű magyarázat. Úgy gondoltam, ez nem csak nekünk szól, ebből tovább kell adnom másoknak is. Amikor jelentkeztem, arra gondoltam, ha félreértettem, és nem nekem szól, akkor úgysem fognak kiválasztani, ha pedig nekem szól, kiválasztanak, elmegyek, és igyekszem hozzátenni, amit tudok. Amikor kiderült, hogy végül én leszek az egyik zarándok, úgy éreztem, rendben, hát legyen az, amit a Jóisten nekem szán ez alatt az út alatt. Nem úgy indultam el, hogy magamtól közöljek bármit is, hanem úgy, hogy ha megkérdeznek, akkor tudjam azt mondani, amit a Szentlélek súg.”

Egy-egy ilyen úton gyakran több nap is eltelik, mire az ember el tudja engedni a belső feszültségeit vagy a külső, fizikai fájdalmait, hogy szorítja a cipő, nehéz a hátizsákja, fáj a bokája, vagy nagyon elfáradt. Ha az ember kizárja a külvilágot, csak ő marad és a gondolatai, ami egyrészről csábító, másrészt ez az út nehézsége is. Eleinte kifejezetten feszélyező tud lenni, hogy az ember csak önmagával van. „Az úttól leginkább csak azt kapod, ami eleve benned van. Ha valami óriási dologra döbbensz rá az út során, az valószínűleg azért történik, mert mindvégig ott volt benned, csak addig nem figyeltél rá. Emellett egy zarándokúton a találkozásoknak is van jelentőségük – vallja a film ötletgazdája. – Volt egy pont az út során, amikor azt éreztem, letettem a terheimet, amiket hoztam, és onnantól emelt fővel tudtam járni. Úgy éreztem, végre tudok foglalkozni azzal, amivel már réges-rég nem tudtam: magammal. Elképesztő erőt adó érzés, amikor az ember megtapasztalja, hogy minden csakis rajta múlik.”

Kapudrog a vallásos élethez