Utazás a lengyel lélek mélyére

Nyitóképen: A katinyi emlékmű: a szovjetek a lengyel katonai elit és értelmiség több mint húszezer tagját mészárolták le 1940-ben. Fotó: Shutterstock

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

„A lengyelek úgy beszélnek az oroszokról, ahogy az antiszemiták a zsidókról” – fakadt ki 2005-ben Adam Daniel Rotfeld lengyel külügyminiszternek Gleb Pavlovszkij, Vlagyimir Putyin tanácsadója, híres orosz spin doctor és műsorvezető. „Mert ellenséget keresnek, és Lengyelországban meg is találják” – replikázott a tárcavezető.

Egyfajta elemzői közhellyé vált már, hogy

– e nézetek a visegrádi együttműködésben is nehézségeket okoznak, például Varsó a Krím 2014-es elfoglalása után is a bevezetettnél durvább szankciókat kért.

Ennek ellenére a lengyelek nem ruszofóbok – szögezi le lapunknak Mitrovits Miklós, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének Lengyelország-szakértője. „Az orosz kultúrát igen magasra értékelik, benne van a közoktatásukban, ezáltal sokkal jobban ismerik, mint például a magyarok. A nyelvet is jóval könnyebben el tudják sajátítani, tehát egyszerűbben tudnak tájékozódni az orosz világban. Emellett a lengyelek a posztszovjet térség legjobb ismerői” – magyarázza. A szakember szerint a lengyel külpolitika és hírszerzés is kiemelten koncentrál Oroszországra, „munkájukat egyszerű gyűlölettel nem is lehetne végezni, hiszen a gyűlölet nem segít a tisztánlátásban, elvakít”. Hozzáteszi azonban: az igaz, hogy

Kovács István Széchenyi-díjas költő, műfordító, polonista, volt krakkói főkonzul szerint hasonló ellenszenv Németországgal szemben is él. „Lengyelország az őt 1939 őszén cserben hagyó két szövetségese, Franciaország és Nagy-Britannia feje fölött átnyúlva az Egyesült Államokban bízik.” Annak ellenére, hogy a jaltai találkozón Franklin D. Roosevelt amerikai elnök is cserben hagyta Lengyelországot.

Valóban a cserben hagyás, a szövetségesek általi megaláztatás és elárultatás tűnik a lengyel néplélek történelmi ősélményének, amely ráadásul épp a nemzettudat kialakulásának hajnalától éri a lengyeleket óriási dózisban. Lengyelországot a 18. század végén osztotta fel II. Katalin orosz cárnő, Mária Terézia osztrák uralkodó és II. Frigyes porosz király.

Az első világháború után függetlenségét visszanyerő Lengyelország 1939-es hitleri megtámadásakor is kiderült, hogy területének garantálását mégsem gondolták annyira komolyan szövetségesei. Újabb felosztás ismétlődött meg a teheráni, jaltai, potsdami megállapodásokban is,

a rendszerváltozásig.

Ezek a történések képezik a Lengyelországot a „nemzetek Krisztusának” tartó közkeletű gondolat alapját is: az analógiában a felosztások jelentik a keresztre feszítést, a lengyel nemzeti eszme Krisztus soha meg nem halt lelkét, egy eljövendő erős Lengyelország reménye pedig a feltámadást. Ebbe tökéletesen beleillik a folyamatos harc a török és tatár muszlimok ellen, a katoli­kus egyház jelentős szerepe, valamint Lengyelország elárulásának drámái is.

A folyamatosan elárult, országok között ide-oda rugdosott lengyelek „nem rendelkeznek semmi olyasmi történelmi állammal, mint ami a magyaroknak Szent István királyságát jelenti” – magyarázza Mitrovits. Következésképpen nacionalizmusuk természete is más: nem etnikai értelemben vett nemzethez, hanem államhoz kötődik. A lengyelek emiatt teljesen érzéketlenek Oroszország etnikai érvelésére a Krímmel vagy Kelet-Ukrajnával kapcsolatban, amit az etnikai nacionalista Magyarországon sokkal jobban megértünk.

– mondja a szakértő.

Ez természetesen stratégiai érdek is: a lengyel politikusok tudatában élénken él a mai Litvánia, Belarusz és Ukrajna területének jó részét is magában foglaló, az ország 18. századi felosztásakor megszűnő Lengyel–Litván Unió, bevett nevén Rzeczpospolita: tudják, hogy csak ezekkel a népekkel együtt tudnak érdemi ellensúlyt képezni Oroszországgal szemben. Ezért Varsó rendkívül aktív az európai szomszédságpolitikában: belaruszok és ukránok millióinak taníttatásával, foglalkoztatásával nyit nekik kaput Európába, és az unión belül is igyekeznek előrevinni a kelet-európai országok ügyét.

Jelentős sikerük, hogy 2009-ben létrejött a Keleti partnerség program, amely a kelet-európai volt szovjet tagállamokra koncentrál. Jarosław Ćwiek-Karpowicz, a Lengyel Külügyi Intézet szakértője szerint hajlamosak ezzel kapcsolatban hinni érzelmi csalódásoknak is: az ezekben az országokban megfigyelhető nemkívánatos folyamatokat Orosz­ország rossz hatásának tudják be, és túlértékelik a helyi elitek demokratikus értékek iránti elkötelezettségét – ezért kevésbé fájó pont nekik például Ukrajna elnyomó kisebbségpolitikája. Lengyelország értékkonzervatív, szuverenista jobboldaliságát, a multikulturalizmussal szembeni fenntartásait is könnyebb a kelet-európai országokon keresztül megérteni. Akik ma Lengyelországot a katolikus egyház politikai szerepe vagy a bevándorlásellenesség miatt kritizálják, elfelejtik, hogy volt már egyszer multikulturális, toleráns, inkluzív Lengyelország – 1772-ben például a Rzeczpospolita lakóinak kevesebb mint fele volt katolikus.

Ebben a tapasztalatban gyökerezik az a zsigeri félelem is, ami Varsó Oroszország-politikáját arra vezérli, hogy bármiféle kompromisszumot kizárva néha saját érdekei ellen cselekedjen. Például „a közép-európai összefogások rendre elbuktak, mert nem mindenki osztotta a lengyelek félelmeit” – említi Mitrovits.

Erre az orosz–ukrán háború most rá fog erősíteni, Lengyelországnak várhatóan semmilyen szankció nem lesz elég: „A lengyel politika igazolva látja félelmét, miszerint az Orosz­országi Föderációnak területszerző ambíciói vannak, ami a történelemben általában nem korlátozódott a mai Ukrajna területére, hanem Lengyelországra is kiterjedt. A lengyel külpolitika úgy látja, hogy minden Oroszországnak tett engedmény a moszkvai politikát legitimálja, így tehát a lengyel biztonságpolitikai érdekekkel szemben áll” – fogalmaz a szakember.

„A fentebbiekből is következik, hogy Varsó ma Lengyelország, pontosabban egész Európa létérdekének tekinti a független Ukrajna megerősödését, fennmaradását. Ebben a tekintetben kivételes egység jellemezte a lengyel állam külpolitikáját az elmúlt három évtizedben” – hangsúlyozza Kovács István.

Erre pedig az elkövetkező időkben is számíthat Európa, amikor elkezdi majd megoldani az orosz–ukrán háború következményeinek fájdalmasan nehéz feladatát.

A két szakértővel készült teljes interjúinkat itt olvashatják:

Ezért irtóznak a lengyelek az orosz hatalomtól – Kovács István polonista a Mandinernek

A lengyel politika igazolva látja félelmét – Mitrovits Miklós a Mandinernek