Magam az úgynevezett háborús generáció tagja vagyok. Első emlékeim között második világháborús bombázók vannak. Apámat, aki hazajött a frontról, nem ismertem meg. Azt mondtam neki, hogy „báci”… Meg kilőtt, kiégett tankok az országút mellett, négy kilométerre a kisvárostól, ahol gyerek voltam. Nem tudom elfelejteni. Emlékszem a budapesti pontonhídra is, egy-két évvel a háború után. Majd páncélosok sokaságára 1956-ból. Láttam a Nyugatra kivándorlók ezreit ötvenhatban, a karácsonyi szünet idején. Láttam a Dunába rogyott hidakat Újvidéknél a délszláv háború után. Szétlőtt templomokat. Zúgnak a repülők fölöttünk, a Balaton fölött…
Hivatásos és hivatalos politikai elemzőknek megvan a maguk véleménye. Ki így, ki úgy látja a világot. Én leegyszerűsítve csak azt üvöltöm – egyelőre magamban, befelé –: ki hatalmazott föl bárkit is arra, hogy pusztítson? Hogy leromboljon házat, otthont, bármit? Honnan veszik a bátorságot, hogy öljenek, hogy gyilkoljanak, hogy földönfutóvá tegyenek embereket?