Félelem és bizalom

Március 15-ét ünnepeltük a héten. Ahogy a felnövekvő ember életében vannak olyan fontos, a mindennapokból kiemelkedő pillanatok, amelyek rajta hagyják nyomukat a formálódó személyiségen, úgy egy nemzeti közösség életében, történetében is vannak meghatározó események, amelyek hozzájárulnak a nemzetté éréshez és a nemzeti karakter alakulásához. Nekünk, magyaroknak ilyen többek között az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint az emlékezete. A reformkor pezsgő évtizedei alatt forrott modern értelemben vett nemzetté a magyarság, és a történelmet alakító megannyi látható és láthatatlan erő 1848-ra hozta el azt a katartikus pillanatot, amikor a magyar fegyvert fogott, életet és anyagiakat sem sajnálva harcolt a hazájáért, a szabadságáért, a jövőjéért. A negyvennyolcasok hittek a nemzetben, bíztak abban, hogy a történelem Ura helyet szán a magyaroknak a germán–szláv–ottomán tengerben, és bíztak saját erejükben. Mindez olyan energiákat, cselekvő erőt szabadított fel a márciusi ifjak képében megjelenő magyarságban, hogy világtörténelmi jelentőségű tetteket vitt véghez, és évszázadokra kijelölte a nemzet legfontosabb céljának a szuverén Magyarország kivívását.

Talán még sosem volt olyan március 15-ei ünnepünk, mint idén. Az egyik oldalon a megannyi bajt és szenvedést hozó világjárvány elvonulása miatt érzett öröm és felszabadultság, a másik oldalon pedig valamifajta nyomasztó érzés, aggodalom, sőt félelem tölt el ismét bennünket a szomszédunkban dúló háború, annak tragikus eseményei és következményei miatt: halottak és sebesültek százai, menekülők áradata, a kárpátaljai magyarság sorsa, a még nem látható gazdasági hatások. Immár három hete tartanak a hadi cselekmények Ukrajnában. Nem tudni, hogy meddig tart, és mi lesz a vége. Ami bizonyos, hogy hatása mindannyiunkra van és lesz, és nem csak a gazdaságban okozott károkra kell gondolni. Minden háború a katonai manővereken, a gazdasági szankciókon és az információs csatákon túl pszichológiai-lelki hadviselés is. Igaz ez most is, hatása pedig jóval túlmutat a háború hosszán.

Különösen a háború első napjaiban hallhatott olyanokat az ember, hogy ismerősök azt mondják, el kell innen menni biztonságosabb helyre (mintha ezzel meg lehetne szökni a harcok következményei elől), szülők adnak hangot aggodalmuknak, hogy milyen világ vár majd a gyermekeikre, fiatalok pedig elkeseredve beszélnek arról, hogy a most sorakozó borús felhők miatt úgy tűnhet, nekik nem az a nyugodt, békés, fejlődő élet adatik majd, amelynek az előttük járó generáció élete tűnhet így visszatekintve.

A hatvanas években, amikor a BBC még nem vált a progresszív ideológia kritikátlan kiszolgálójává és szócsövévé, nagy formátumú műsorokat is készített. Ilyen volt az a nyugati civilizációról, azaz a mi civilizációnkról készített sorozat, amelyben az egyik legnagyobb hatású brit művészettörténész, Kenneth Clark személyes meglátását önti filmbe. Ennek első részében a Római Birodalom és a görög–római civilizáció összeomlásán elmélkedve megállapítja, hogy tűnhet bármilyen szilárdnak egy civilizáció, képes lehet bármilyen egységes világképet, művészetet teremteni a népeknek évszázadokon keresztül óriási területen, valójában végtelenül törékeny. Hogy mik egy civilizáció legfőbb ellenségei? Clark szerint „a félelem, félelem a járványtól, háborútól, éhínségtől, ami miatt úgy gondolják az emberek, hogy nem érdemes építkezni, fát ültetni, elvetni a jövő évi termést”, valamint a kedvetlenség és a reménytelenség. Ez persze azokra a népekre is rátelepedhet, amelyek egyébként bőségben élnek. Mindez elvezethet oda, hogy egy civilizáció kimerül, és szép lassan elsorvad, ahogy ez a görög–római civilizációval is történt. Ezzel szemben a legfontosabb a bizalom, hogy bízzunk abban a társadalomban, amelyben élünk, a filozófiájában, a jogrendjében, a saját szellemi erőnkben – ez képes olyan energiák felszabadítására, amelyek civilizációt képesek teremteni és megtartani.