A költőként és regényíróként egyaránt ismert Lanczkor Gábor legutóbbi, Sarjerdő című kötete több szempontból is rendhagyó. Ezeket a szempontokat itt nem érdemes mind sorra venni, elég csak egyet említeni, ami talán a leglényegesebb. Azt, hogy milyen formában beszél a halálról. Ez a könyv ugyanis leginkább a halálról szól. És mellette az életről is. A halálról, az elmúlásról való érvényes beszéd csak mélyen az életbe ágyazódva képes működni. Ha nem így tesz, óhatatlanul mesterkéltté, modorossá válik. Lanczkor versbeszéde nem ilyen, egyáltalán nem. Első ránézésre talán túlságosan is tárgyszerűnek tűnhet, hidegnek, érzelemmentesnek. Íme egy példa, a kötet Bernhardt Károly, Balatonhenye című verse: „Másfél hónapja halt meg a szomszédom, elhamvasztották, temetése nem volt. Bejött a tavasz, mióta legutóbb Henyén jártunk. Amint múltkor a részvétnyilvánítás után, most is megkérdeztem az özvegyet, miben lehetek a segítségére. Megkért, álljak arrébb az autójukkal, hogy alatta is le lehessen nyírni a füvet. Ő nem tud vezetni. Beültem a kocsiba, ráadtam a gyújtást, megszólalt a rádió, kikapcsoltam.” Lanczkor a halált, az elhunyt hűlt helyét egyfajta keretként használja. Olyan keretként, amelyben sok minden elfér. Szinte minden.