Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Vannak, akik félnek a nagy fáktól. Az egy helyben álló, sohase mozduló fáktól, akik még azt is némán tűrik, amikor beléjük harap a láncfűrész, törnek az ágak, potyognak a levelek, a fák könnyei kivégzésük pillanatában. A „túl nagyra” növőktől, akiknek távozniuk kell. Van ennél abszurdabb?
A lakótömb előtt áll egy hatalmas, négy emelet magas japánakác. Párját még azelőtt kivágták, hogy odaköltöztem volna. Rajta szoktam megfigyelni a madarakat: tengelicek, rigók, cinegék, örvös galambok járják. Őt nézem, amikor tavasz és ősz között reggelente az erkélyre telepedve kávézom. Nyáron esténként ugyanígy. S amott, nem túlságosan messze, a szemközti iskola udvarán a 30-35 méter magasra tippelt platán, távcsöves megfigyeléseim célpontja. Balra, az utca végén a terebélyes öreg tölgy, sokáig a kedvencem az utcában; jobbra, az óvoda udvarán szintúgy két platán, valamivel kisebbek a másiknál. Az épület északi oldalán a szomorúfüzek, a református fejfák szimbólumai, akikben a szépség, a fájdalom és a feltámadás reménye egyesül. S pár utcával odébb, ahol évekkel ezelőtt laktam, a társasház fölé magasodó, óriási hárs.
Egy időben igyekeztem minden, számomra fontos fát lefotózni, hogy megjósolhatatlan idejű pusztulásuk előtt megmentsek belőlük valamit. A templomkerttel is így tettem, ahol mindössze hárman élték túl a „megújítást” a tizenkettőből. Ha nagy fát látok, ma is gyakran arra gondolok, hogy vajon mennyi ideje van még hátra, mikor lesz útban valakinek.