A rezsiharc örök

A rezsicsökkentés az előző kormányzati ciklusban jól teljesített. Az Eurostat adatai alapján Magyarországon a fűtési nehézséggel küzdő háztartások aránya 4,2 százalékra csökkent 2020-ra, ami csaknem fele a 8,2 százalékos uniós átlagnak – és kevesebb mint harmada a program bevezetését megelőző 15 szá­­zalékos hazai aránynak.

A magyar lakossági energiaárak annak ellenére sem nőttek, hogy az európai tarifákat – már az energiaválság előtt is – emelkedő tendencia jellemezte: 2018 és 2021 első fél éve között a gáz ára átlagosan 2,1, az áramé pedig 4,4 százalékkal növekedett a közösségben, noha ezt a piaci árak aligha indokolták. Az utóbbi fél évben pedig az energiahordozók tőzsdei ára soha nem látott magasságokba ugrott, ami azokban az országokban, ahol nincsenek – a rezsicsökkentéshez hasonló – hatósági védelmi mechanizmusok, már napjainkban is rendkívüli társadalmi feszültségeket okoznak. A programnak köszönhetően Magyarország évek óta az Európai Unió legolcsóbb tagállama.

A baloldal által a rezsicsökkentés bevezetése óta mantrázott ellenérvek mára megdőltek. Az elmúlt nyolc év bizonyította, hogy az intézkedés nem „átmeneti politikai termék”, hanem valós társadalmi problémára adott sikeres és fenntartható válasz. A program nem pusztította le az infrastruktúrát (pél­dául az áramkimaradások gyakoriságában és hosszában hazánk az EU legjobb harmadához tartozik), nem tette tönkre Magyarország versenyképességét (a hazai vállalati gázár 23, az áramár 27 százalékkal alacsonyabb az uniós átlagnál), és nem rontotta a környezeti teljesítményt (2012 óta a háztartások egy főre eső szállópor-kibocsátása csaknem 40 százalékkal csökkent). Ezzel szemben a rezsicsökkentés hozzásegítette Magyarországot, hogy visszaépítse a nemzeti tulajdont a privatizáció során kiárusított energiaszektorban, és ezzel az állam kellő mozgástérhez jusson ahhoz, hogy a jelenlegi energiaválsághoz hasonló külső sokkok hatásait képes legyen érdemben tompítani.