A huszadik század elején még Európa volt a világ közepe. Még igaz volt a mondás, hogy aki uralja Európát, uralja a világot. Az 1871-ben létrejött Német Birodalom felborította azt az erőegyensúlyon nyugvó rendet, amelyet a Brit Birodalom száz éven át szavatolt. Az első világháború nem döntötte el, ki lesz Európa új ura. A kialakult patthelyzetet a második világháború sem oldotta fel. Európát és a világot a győztes szuperhatalmak: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió kettéosztotta. Közel félszáz évig néztek farkasszemet, míg végül győztest hirdethettek. Európa új ura az USA lett. Újra egy, a kontinensen kívüli nagyhatalom vált földrészünk gazdájává, amely kiegyensúlyozott hatalmi viszonyokra támaszkodott. Most, hogy az újraegyesült Németország kibillentette az európai erőegyensúlyt, és közben az USA egyeduralma világszerte megrendült, ismét felmerül a régi kérdés: ki lesz Európa ura a 21. században? Megint egy külső nagyhatalom biztosítja majd az Európán belüli békét és biztonságot, vagy földrészünk maga is képessé válik saját ügyeinek intézésére, érdekeinek képviseletére? Mondjuk az Európai Unió?
Lenin csinált kommunizmust az 1917-ben nyugatról Oroszországba exportált marxizmusból. A győztes Szovjetunió 1945 után ezt az „új világot” kényszerítette rá térségünkre. 1990-ig tartott, mire legyőztük, és véget vetettünk a szovjet megszállásnak. Azt hittük, egyszer és mindenkorra megszabadultunk Marxtól, Engelstől, Lenintől. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat. A poszthatvannyolcas nyugati értelmiség ugyan velünk egy időben szintén hátat fordított Leninnek és a kommunizmusnak, közben visszanyugatosította a marxizmust. Ateistává, materialistává, családellenessé, házasságellenessé és internacionalistává, vagyis globalistává lett. Elitjei szövetségre léptek a globális óriáscégek neoliberális vezetőivel, és a hasznossági szempontokat mindenek fölé helyező élcsapattá forrtak össze. Egy nyelvet beszélnek, közös az értékrendjük, közösek a céljaik. Egy időre mi is hozzájuk akartunk idomulni. Amikor a szovjet uralom fogyasztásellenes és szűkös világát leráztuk magunkról, szinte gondolkodás nélkül mi is elfogadtuk a pénzközpontúság egyeduralmát. Egy ideig nálunk is felülírt mindent a hasznossági szempont. A nyugati minták nyomán mi is kezdtük elfelejteni, hogy fontosabb, mi jó és mi rossz, mi helyes és mi helytelen, annál, hogy mi kifizetődő és mi nem. Hamar megértettük, hogy az erkölcsi tényezők zárójelbe tétele az erkölcsi relativizmus elfogadásához vezet. Ez az erkölcsi relativizmus áll a nyugati világ felületes moralizálása mögött. Ezért futnak versenyt a legfőbb erkölcscsősz címéért.
Ugyanazzal a marxista ideológiával kell tehát újra megmérkőznünk, amelyet nem is olyan régen nehéz küzdelmek árán legyőztünk. Most sem lesz könnyebb. De térségünkben mindig volt elég ellenálló erő és kitartás. A huszadik század második felében, míg Európa nyugati része amerikanizálódott, mi ellentartottunk a szovjeteknek. Az amerikanizálódott nyugati élcsapat feladta identitását, elkényelmesedett, és leszokott az önállóságról. Már nem tudja, mi a hivatása. Az Egyesült Államokra bízta védelmét, biztonságát tőle várja. Politikáját, gazdaságát, egyetemeit, igazságszolgáltatását, médiáját hozzá idomította, róla koppintotta le. Ahogy munkaerőpiacát, üzeneteit, céljait is róla másolja. Nyugat-Európa abban a hitben ringatta magát, hogy az USA egyeduralma örökké tart majd, s a védőernyő is mindig ott lesz a feje fölött.
Mi soha nem bíztunk a szovjetekben. Reálpolitikai alapon kényszerültünk marxisták, illetve szovjetbarátok lenni. De identitásunkat és vele hivatásunkat megőriztük. Száz év alatt ha nehezen is, de megtanultuk: csak magunkra számíthatunk, s régiónk érdekeit együtt hatékonyabban tudjuk képviselni. Tudjuk, hogy a szocializmusban felhalmozott tudás és élettapasztalat egy része haszontalanná vált, más része viszont nagyon is a hasznunkra válik. Például az a felismerés, hogy közösségeink, hagyományaink és hőseink biztosítják megmaradásunkat. Megtapasztaltuk, hogy hazánk történelme, sikerei és kudarcai erősítik lojalitásunkat és a honfitársaink iránt érzett szolidaritást.Európa két része az elmúlt hetvenöt év eltérő tapasztalatai miatt különböző túlélési stratégiákkal készül az új kihívásokra. Az elkényelmesedett és kipárnázott biztonságba punnyadt Nyugat a már megszűnt status quót őrzi. Az Európai Unió, amelyet azzal a céllal hozott létre, hogy Európának is legyen saját hangja, képtelen maga mögött hagyni hidegháborús múltját. Nem tud átlépni a 21. századba.
Az európai polgári kezdeményezés elindítói szerte a kontinensen mozgósítanak azért, hogy rászorítsák az EU vezetőit a migrációs politika radikális, európai érdekeket képviselő átalakítására.
Miközben Ázsia és más térségek erősödnek, a kontinens országai között nő a széthúzás.
A Nyílt Társadalom Alapítványok elnöke már alig várja, hogy megtudja, mit tervez Magyar Péter.
„Az első tárgyalási fejezetcsoport megnyitása rendkívül fontos lépés az Európai Unió bővítése és Ukrajna teljes uniós csatlakozása felé” – mondta António Costa.
Az olasz miniszterelnök felhívta arra a figyelmet, hogy egyes jelentések alapján felfüggeszthetők bizonyos források.
A Fidesz elnöke leszögezte, hogy egyetlen migrációs paktum lehetne elfogadható, ami azt mondaná ki, amit a magyar jogszabályok.
Ami viszont nem változik, hogy Orbán Viktor idén is előadást tart Tusnádfürdőn.
Elekes Péter duális képzési programjában a fehérvári középiskolások és egyetemi hallgatók nem csupán elméleti oktatást kapnak, hanem élvonalbeli technológiákkal dolgoznak.
