Az a bátor, aki ész nélkül rohan a vesztébe?

Farkas Anita írása a Mandiner hetilapban.

Néhány évvel ezelőtt kisebb szenzációként robbant be a magyar irodalmi életbe Bódi Attila Lázadni veletek akartam című könyve. A partiumi magyar kulturális élet egykori szervezőjeként is ismert szerző 1989 őszén, a Ceaușescu-éra végnapjaiban játszódó regénye önmagában is elég hatásos olvasmány, nem csoda, hogy a színpadi adaptáció sem váratott sokáig magára. És aki ismeri a marosvásárhelyi Yorick Stúdiót vezető Sebestyén Aba rendezéseit, sok más mellett például a Radnóti Színházban futó 10 című, megrendítő előadást, valószínűleg nem lepődött meg rajta, hogy az eredmény az alapjául szolgáló mű ismerete nélkül is különleges, komplex élmény lett.

Most a Magyarság Háza szervezésének köszönhetően a budapesti nézők is megtudhatták, hogy mennyire. Pedig az Aranytíz Kultúrház színpadán – jelzés, hogy a nézőtér zsúfolásig megtelt! – nincs sem színészfelvonulás, sem grandiózus díszletek, a feketeségből csak a minipódiumon ülő zenész olykor kiszínesedő figurája emelkedik ki, itt-ott néhány kivetítő, az előtérben mindössze két mikrofon. Ide érkezik meg a két mesélő, Váradi Zoltán (László Csaba) és Túri Áron (Sebestyén Aba), akik a harmincéves osztálytalálkozójukra készülve külön-külön, mégis egymásra rímelve idézik fel a múltat. Mint egy görög sorstragédiában, bomlik ki szép lassan az a régi történet, amelynek rettenetes következményeként nemcsak egy ember, de ahogy később kiderül, egy egész közösség is feláldozódik. A természetes kamaszkori lázadásért, ami ez esetben az éj leple alatt kiragasztott rendszerellenes plakátok gyártását és az egyre dühödtebben skandált Nincs pénz fagyira! szlogen városszerte való elterjesztését jelenti, egy normális világban persze nem járna szó szerint halálos büntetés, de hát a mindenkori diktatúrákban tudvalevőleg máshogy íródnak a szabályok.