Egy korty a Szenvedélyből

Lejövök Szigligetre. Szerencsére a Facebook emlékeztet, hogy tavaly ilyenkor is épp itt voltam, sőt öt évvel ezelőtt is, anélkül hogy tudatosan megterveztem volna. Úgy látszik, ilyenkor februárban jön el az ideje annak, hogy kikapcsoljam a világot, és bevessem magam a Szent Szanatóriumba. Becsukódik a kovácsoltvas kapu, és megszűnik a világ. Igyekszem távol tartani magam a napi hírektől, dolgozni, mélyebbre ásni, megtalálni azt a belső hangot, ami elvisz egy regényt a hátán. Csend van, nyugalom, nem covidosok a gyerekek, nincs senki karanténban, főznek rám, tudok a munkámra koncentrálni, reggelenként rendszeresen be tudom iktatni a futást, van napirendem. Lassítani kell néha ebben a veszett világban. Egyedül vagyok a házban, áldott állapot egész héten. A parkban három megtermett őz lakik. Időnként kisétálnak a kastély előtti tisztásra. Az elődöknek persze tisztelet, Kelecsényi László szép könyvet szerkesztett Szerelmünk, Szigliget címmel, amelyben kiváló válogatás van azoktól a költőktől, íróktól, akik megfordultak itt.

Egy kirándulást megengedek magamnak. Felmegyek a Csobáncra a Von Beőthy pincébe. Csobánc Piedonéja – ahogy őt arrafelé hívják –, Beőthy János ismerősként fogad. Bár télen kevesen vannak fenn a hegyen, ő a kedves feleségével télen is ott lakik szerény kis házukban, és hétköznap, hétvégén, mindig nyitva vannak. Milyen ritka errefelé, hogy nem kell telefonálni, csak úgy betoppanhat az ember egy pincészetbe, és még kedvesen fogadják. Vasárnap délutáni nyugalom van. Leülünk a fedett teraszra, meséli János, hogy nemrég ültetett fekete leánykát, ami kifejezetten erdélyi fajta. Idén már lett vagy harminc-harmincöt liter, azzal már érdemes foglalkozni. Negyed hektáron van az is, mint általában a többi szőlője. Pár év múlva lesz talán hatszáz palack, de nem a mennyiségre megy a hetvenhárom éves borász, hanem a minőségre. Az összes magyarországi Michelin- csillagos étteremben ott vannak a borai, és tizenöt éve minden évben övé az ország legjobb pinot noirja. Nagyon hőzöngött a Csobáncon mindenki, amikor ő először nekifutott a vörösborkészítésnek, de neki lett igaza. Megmutatja a pincéjét, amit ő épített, mind­össze ötven négyzetméter, semmi nyoma fakszninak, de a tölgyfahordók három szinten pihennek egymáson, s azokban van a lényeg. Onnan kerül a palackokba a Könnyű Vér, a Kurucvér, a Shaman, a Hegyibeszéd és a Rózsakő, s ezek a nevek nem a levegőben lógnak, hanem pontosan tükrözik a palackok tartalmát.