Míves szelence Bécsből

Sal Endre írása a Mandiner hetilapban

A szelencék divatja Európában a 17. századra tehető. Ekkor kezdték az Újvilág egyik adományaként Európába kerülő dohányt nemcsak pipába tölteni, hanem finomra őrölt, illatosított porát felszippantani. Egy míves szelence soha nem egyetlen mester munkájaként jött létre. Az ötvös mellett legtöbbször drágakőcsiszoló, zománcfestő, vésnök, az ékkövek foglalásában jártas szakemberek együttműködésére volt szükség. Pontosan úgy, ahogyan a Magyar Nemzeti Múzeum új műtárgyán is látható.

Szelencénk az 1900-as években készült Bécsben, Rudolf Souval készítette. Fő anyaga, fedele és alja a jellegzetesen foltozott mintájú, vékonyra vágott, csiszolt teknőcpáncél, amely a 18. századtól jelent meg nagyobb mennyiségben Európában. A Nemzeti Múzeum szelencéjének fedele és alja is cserepesteknős páncéljából készült. A nemes prémre emlékeztető, sötétbarnával pettyezett, borostyánszínű lemez áttetsző, meleg fénnyel ragyog. A dobozka oldalain gazdag, kézzel vésett virágos-leveles díszítmény fut körbe. Ahogyan a doboz részeinek illesztése, úgy a kézi vésés is elsőrangú munka, kitűnő mesterre vall.

Az aranyszereléssel ellátott vékony teknőclemez mint a szelence fő anyaga már önmagában is érdekes választás. Ezt fokozza a fedél központi díszítménye: a hegyikristály gemma és a keretezéseként szolgáló szalagcsokor is figyelemre méltó. A kristályintaglión a szerelem istennője, Aphrodité látható szárnyas puttók társaságában.