Párhuzamos Franciaországok – így készül a Grande Nation a választási évre

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Periferikus Franciaország – 2014-ben Christophe Guilluy földrajztudós honosította meg ezt a fogalmat a francia közbeszédben azonos című, nagy vitát kiváltó könyvével, amely szerint a vagyon egyre inkább a dinamikus metro­poliszok hálózatában koncentrálódik és termelődik újra (mely metropoliszok külvárosaiban ugyanakkor dominánssá válik a migránsok jelenléte, s a városokon belüli társadalmi különbségek etnikai különbségekké lényegülnek át). Ellenben az alacsonyabb jövedelmű, tősgyökeres francia rétegek az üzemek delokalizálása, a lakbérek emelkedése, illetve a bevándorlókkal való kulturális feszültségek nyomán kénytelenek elhagyni a gazdasági élet központjait, és egyre inkább a társadalom peremét jelentő, agglomerációs-kisvárosi-falusi területekre szorulnak. Guilluy nagyjából harmincnégyezer olyan francia települést azonosított, amely a „periferikus Franciaországhoz” tartozik. E településeken él a franciák 60 százaléka, s a háromnegyedük tartozik a magyarul nehezen lefordítható classes populaires (népi osztályok, nagyjából plebejusok) fogalommal jelölt társadalmi réteghez.

A sárgamellényesek lázadása

A tudós látleletét, miszerint a francia elitek cserben hagyták e polgárokat, akik viszont egyfajta „ellentársadalmat” hoznak létre, a 2018-ban kirobbant sárgamellényes lázongások látszottak igazolni. Ez időben Jérôme Fourquet közvélemény-kutató közölt tanulmányt a francia alsó közép­osztály lecsúszásának okairól, rámutatva: húsz-harminc éve a szegényebb csoportok felzárkózása megtorpant, a polgári életmód egyre költségesebbé vált, ennek pedig az volt a következménye, hogy az élet minden területén egyfajta „másodlagos piac”, pótszerekből és utánzatokból álló „másodlagos kínálat” alakult ki. Az ingyenes, másodrendű utak, a diszkontáruházak, a seperc alatt elkapkodott Daciák és az akciós Nutella okán kirobbanó áruházi verekedések Franciaországát frusztrálja a fogyasztói társadalom embertelensége, és nem véletlen, hogy a sárgamellényesek is az autópályákat meg a multi vállalatokat vették célba.

Guilluy 2021-ben a Le Point hetilapnak már arról beszélt, hogy a nyolcvanas évek óta először a hétköznapi emberek kitörtek „kulturális gettójukból”, „beözönlöttek a szalonba”, s valódi ellenzéket alkotnak az uralkodó osztállyal szemben. A jobb- és balközép pártok, amelyek valaha egy többségi és egységes középosztályt voltak hivatva képviselni, nem veszik észre, hogy ez a középosztály mára dezintegrálódott, az „alul lévők világa” pedig kiábrándult a politikából, s vagy távol marad a szavazásoktól, vagy populista pártokra voksol, hogy ezzel jelezze létezését. Guilluy hozzáteszi: miközben a fősodratú politika ma a társadalomnak csupán jól elkülöníthető – és elkülönülő – szegmenseit, „törzseit” igyekszik megszólítani (ezt hívja ő a társadalom netflixesedésének), igenis vannak témák, amelyekkel kapcsolatban a franciák többsége azonosan gondolkozik. Ilyen például a jóléti állam, a juttatások és segélyek kérdése vagy éppen a migráció, amelyről még ma is éles vitát folytatnak a médiában, noha a konszenzus már tizenöt éve kialakult ez ügyben: a társadalom kétharmada vagy még nagyobb része gondolja úgy, hogy meg kell állítani a bevándorlást.

Ezeket az „extrán többségi” álláspontokat a politika normális esetben nem hagyhatná figyelmen kívül. Mégis ez történik, mivel eluralkodott a neoliberális, szegmentált politikai retorika: az elnökjelöltek szűk választói rétegeket céloznak meg, amelyeknek a támogatásával képesek 20 százalék körüli eredményt elérni, s így továbbjuthatnak a második fordulóba. Olyan politikusok kerülnek tehát az állam élére, akik „extrán kisebbségi” programot testesítenek meg – Guilluy szerint azok a szélsőséges indulatok bizonyítják ezt, amelyek Nicolas Sarkozyvel, François Hollande-dal és Emmanuel Macronnal szemben egyaránt munkáltak. A többségi logikával való szakítás, a „többség hiánya” aztán olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint a cancel cul­ture – kulturális többség híján minden kisebbség feljogosítva érzi magát, hogy érvényesítse világlátását. Guilluy úgy véli, a társadalmi megbékélés egyetlen módja az, hogy újra figyelembe vegyék a többség elvárásait, amely nem kíván mást, mint hogy megőrizhesse saját életmódját, meg tudjon élni a fizetéséből, megmaradjanak a jóléti vívmányok és a közszolgáltatások, s vidéken is méltó életet lehessen élni.

A törzsek újjáéledése

Guilluy és Fourquet elemzéseit egészíti ki érdekes adatokkal az az tanulmány, amelyet még a pandémiás válságállapotok előtt, 2020 februárjában tett közzé a Destin Commun nevű agytröszt. „A 2020-as évek hajnalán égető a kérdés: képesek vagyunk még együtt élni?” – fogalmaznak a tanulmány szerzői. A kutatást négyezer fős, reprezentatív mintán végezték, s értékrendjükről, identitásukról, társadalmi beágyazottságukról és más lakosságcsoportokról alkotott véleményükről kérdezték a résztvevőket, a válaszok elemzése alapján pedig – a társadalmi-demográfiai jellemzőket és a politikai önmeghatározást figyelmen kívül hagyva – hat csoportot különítettek el. Ezek a következők: a kiábrándult aktivisták, a stabilizálók, az optimista liberálisok, a kivárók, a magukra hagyottak és az identitáriusok.

A kiábrándult aktivisták a francia lakosság 12 százalékát teszik ki a kutatók szerint. Szilárd, koherens, politikai meg­győződésük által strukturált világképük van, és hajlamosak a világot a domináns helyzetben lévők és az alávetettek közti erőviszonyok mentén értelmezni. Érzékenyek a társadalmi igazságosság kérdéseire, valamint a nők és férfiak közti egyenlőségre, emellett fontos nekik a klímaváltozás elleni harc. Többségük támogatja a migránsok befogadását és a kisebbségi jogokat, az iszlám megítélésében viszont konfliktusban vannak értékeik. A jövővel kapcsolatban pesszimisták, rosszabb a közérzetük, mint az átlagnak. Úgy érzik, hogy az általuk vallott társadalomképet kevesebben osztják, mint korábban hitték. Csupán 13 százalékuk támogatja, hogy lezárják a határokat a migránsok előtt – az összes francia közül viszont 54 százalék helyesli ezt; 63 százalékukat nem zavarná, ha a szomszédságukban mecsetet építenének, az összlakosságban ez az arány 34 százalék. E csoport 43 százaléka tekinti magát az egész világ polgárának, a franciák átlagban csak 17 százalékban. „A kiábrándult aktivisták nem igazán tudják már, kik is ők valójában, és kivel vívnak közös harcot. Védekezőállásban vannak” – írják a kutatók.

A franciák 19 százaléka tartozik a stabilizálók csoportjába. Erősen kötődnek lakóhelyükhöz, szomszédaikhoz, tevékenyen részt vesznek a társadalmi életben. Bíznak abban, hogy a polgárok képesek megváltoztatni a társadalmat. Jellemzően jó vagyoni helyzetben vannak, sokuk él falvakban, kisvárosokban, és némiképp idősebbek az átlagnál. Rokonszenvvel viseltetnek a migránsok és a kisebbségek iránt, fontos nekik a szolidaritás. Nem támogatják a határok lezárását, ám nem gondolják úgy, hogy Franciaország mindenkit be tudna fogadni. Panaszkodnak az egyre erőszakosabb francia közbeszédre, jól informáltak, megbíznak a szakértőkben, és remélik, hogy lesz egy politikus, aki egyesíti majd a társadalmat. 66 százalékuk látja úgy, hogy környezetükben segítenek egymásnak az emberek – ez az arány országos szinten 54 százalék –, s az átlagnál nagyobb arányban gondolják úgy, hogy a bevándorláshoz kötődő problémákat az emberek nem veszik elég komolyan.

A legkisebb, 11 százalékos csoportot az optimista liberálisok alkotják. „A franciák haladást és változást akarnak. Amikor azonban esélyük nyílna erre, megijednek. Végül nemet mondanak. Kár” – idézik a kutatók egyikük véleményét. Fő céljuk az, hogy kezükbe vegyék sorsuk irányítását, hiszen mindenki a saját sorsának kovácsa. Ez az egyetlen csoport, amely meg van győződve arról, hogy Franciaország jó irányba halad – 79 százalék gondolja így az össztársadalom 30 százalékával szemben –, és hajlanak afelé, hogy gyermekeik jobban fognak élni, mint ők. Bíznak az intézményekben, a nyílt társadalmat és gazdaságot támogatják. Úgy hiszik, a többség osztja az értékeiket. Az átlaghoz képest több köztük a fiatal, a férfi, a városlakó és a bevándorló-hátterű személy. 69 százalékuk mondja azt, hogy a gazdagokat nem kellene túlságosan megadóztatni, országos szinten 35 százalék vélekedik így. 70 százalékuk szerint a bevándorlók erőfeszítéseket tesznek, hogy beilleszkedjenek a többségi társadalomba, a többségi társadalom viszont nem adja meg ehhez az eszközöket – a teljes népességben csupán 38 százalék vélekedik így. Az optimista liberálisok 81 százaléka érzi úgy, hogy tisztelik és a teljesítményüknek megfelelően értékelik őket – a francia táradalomnak csak az 50 százaléka érzi így. 51 százalékuk gondolja, hogy az emberek többségében bízni lehet, országos szinten ez az átlag csak 25 százalék.

A franciák 16 százalékát kitevő kivárókat nem nagyon érdekli a politika, nem vesznek részt közösségekben, a szociális kapcsolatok ápolásánál fontosabbnak tartják a nyugodt, csendes életet. Nem rendelkeznek erős értékekkel, a munkaerőpiac helyzete, az egészségügy és a lakhatás foglalkoztatja őket leginkább. Aggasztja őket a rasszizmus és a diszkrimináció, védeni igyekeznek magukat az igazságtalannak látott külvilágtól, ám bezárkózásuk személyes és nem közösségi jellegű, nem emeltek falat önmaguk és mások közé, csupán egy függönyt húztak el, amely mögül időről időre kipillantanak. 33 százalékuk mondja azt, hogy nem kötődik lakóhelyéhez, országos szinten 24 százalék ez az arány. 47 százalékuk szerint a bevándorlás mérlege se nem pozitív, se nem negatív, össztársadalmilag 29 százaléknyian gondolkodnak így. 42 százalékuk véli úgy, hogy gyermekei élete hasonló lesz az övéhez, ez a gondolkodás a franciákra 25 százalékban jellemző. A kutatók bemutatják a kivárók csoportjába tartozó Léont, aki a televízióban követte a sárgamellényesek akcióit, noha barátai kapacitálták, hogy tartson a tüntetőkkel. Bár kezdetben inkább egyetértett a sárgamellényesekkel, nem mozdult el a kanapéjáról, és később már nem is értette, mit akarnak a demonstrálók, a körforgalmak lezárását nem érezte okos húzásnak. Léon azt is megvallja, hogy nem megy el szavazni, és nehéz hová pozicionálnia magát, mivel „minden képlékeny”.

A francia társadalom legnagyobb, 22 százalékot kitevő csoportjába a magukra hagyottak tartoznak. Túlnyomó többségük, 73 százalékuk úgy véli, hogy sötét jövő vár Franciaországra, és gyerekei élete rosszabb lesz – ezt a társadalom 58 százaléka így látja –, a világ napról napra veszélyesebbé válik, ellenséges környezetükkel szemben pedig magukra vannak utalva. Úgy érzik, a közhatalom cserben hagyta őket, közülük veszítették el legtöbben a politika iránti érdeklődésüket, és közülük állítják legszámosabban, hogy a jobb- és baloldali kategóriák immár meghaladottak. Másokban is kevésbé bíznak, magányosnak érzik magukat. „Más híján” nemzetiségük jelenti az egyetlen hovatartozásukat, „az igazságtalan rendszer kiváltotta elégedetlenségük a másokkal szembeni neheztelésbe fordul át”. A többi csoportot – így a migránsokat, az eliteket – privilegizáltnak látják, és megvetést érzékelnek a részükről. Közöttük van a legkevesebb diplomás, 61 százalékuk nő, 41 százalékuk közalkalmazott, 19 százalékuk munkás, vidéken és a közepes városokban erősebb a jelenlétük. 69 százalékuk szerint nem tisztelik őket eléggé, 92 százalékuk szerint sose lehetünk eléggé óvatosak, amikor másokkal van dolgunk – de az össztársadalom 75 százaléka is így látja. A magukra hagyottak 59 százaléka vallja azt, hogy amikor ismeretlen emberekkel kényes közéleti kérdésekről beszélget, hajlamos eltitkolni a véleményét, ez országos szinten 44 százalékban jellemző. 62 százalék látja úgy, hogy a francia társadalombiztosítási rendszer nem igazságos, ez az arány az össznépességben 48 százalék.

Az utolsó, 20 százalékos csoport az identitáriusoké. Ők képezik a kiábrándult aktivisták ellenpontját, hozzájuk hasonlóan szilárd világképpel rendelkeznek. A nemzet szerintük szabályok és szokások összessége, ahol mindenkinek megvan a maga helye és felelőssége. Úgy érzik, a nemzeti hovatartozásból fakadó jogok és kötelességek egyensúlyát egyszerre fenyegetik kívülről (a bevándorlás, a közbiztonság és a terrorizmus aggasztja őket a legjobban, támogatják a határok lezárását, bizalmatlanok a muszlimokkal szemben) és belülről (ellenszenvesnek tartják a támogatásokból élőket és az eliteket). Gyakorlatilag mindegyikük úgy gondolja, hogy Franciaországnak erős vezetőre van szüksége, aki rendet tudna rakni. Tudják, kikkel osztoznak közös értékeken és kikkel nem: ellenfeleiknek a macronistákat és a baloldalt, illetve a migránsokat és a muszlimokat tartják. Nem félnek vitázni. 51 százalékuk csak franciának – nem franciának és európainak – vallja magát, ez az arány az össztársadalomban 39 százalék; az identitáriusok 83 százalékuk gondolja úgy, hogy a francia identitás eltűnőben van, országos szinten is 57 százaléknyian vélekednek így. 92 százalékuk azt érzi, hogy a migránsokkal többet törődnek, mint az átlag franciák­kal, s ezt a teljes népesség 65 százaléka hasonlóan látja. Az identitáriusok 83 százaléka szerint a bevándorlásnak negatív hatása van Európára, a teljes népesség körében ez az arány 47 százalék.

A nyugodtak, a vitázók és az elfeledettek

A kutatók a hat csoport elkülönítése után megállapították: három különböző Franciaország létezik párhuzamosan. A nyugodt Franciaországba a dolgok rendjével többé-kevésbé elégedett optimista liberálisok és a stabilizálók, a lakosság 30 százaléka tartozik. A vitázó Franciaország két ellentétes gondolkodású csoportot, a kiábrándult aktivistákat és az identitáriusokat foglalja magába, és a népesség 32 százalékát teszi ki. Ők gyakran az átlagtól élesen elütő nézeteket vallanak, szilárd világképük van, és hajlamosak növelni a társadalom megosztottságát. Az elfeledettek, tehát a magukra hagyottak és a kivárók Franciaország legnagyobb szelete, 38 százaléka, noha az ő világnézetük a legnehezebben megfogható. Közös azonban bennük az elkötelezettség hiánya, a közéleti vitáktól való húzódozásuk. A tanulmány rámutat: a „nyitott” és „zárt” gondolkodásúak közötti növekvő ellentét elfed egy másik ellentétet, amely azok között húzódik, akik beágyazottnak érzik magukat a társadalmi, állampolgári életbe, illetve akik nem.

A stabilizálók és az optimista liberálisok a leginkább integráltak, 64 százalékuk gondolja úgy, hogy jól működik a francia demokrácia. Az elfeledettek Franciaországa ezzel szemben idegenkedik a közélettől, az ide tartozók 65 százaléka nem is meri ütköztetni a véleményét másokéval. Minthogy gyenge szociális kapcsolataik vannak, és nemigen tartoznak semmilyen közösséghez, erősen hathatnak rájuk „a sorsközösséget identitásalapon újraszövő elbeszélések”. Annál inkább is, mert a magukra hagyottak hasonlóképpen viszonyulnak a bevándorláshoz és az iszlámhoz, mint az identitáriusok. A kutatók azt is hangsúlyozzák, hogy a többi csoporttól leginkább a kiábrándult aktivisták különülnek el, akik elutasítanak mindenfajta „nemzeti elbeszélést”, és akik közt többen vallják magukat európainak, mint franciának.

A tanulmány végkicsengése mégsem pesszimista: a franciák 83 százaléka ugyanis minden ellentét dacára úgy gondolja, hogy össze kell fogniuk, és a többség úgy látja, a különbségeken túl lehet lépni.

Nyitóképen: Uniós színekben a párizsi diadalív: politikai viták tárgya lett az újévköszöntő gesztus. Fotó: AFP / Julien De Rosa