Itt az első erdélyi magyar vakiskola

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Bartimeus, Timeus fia a Biblia szerint vak koldus volt Jerikó közelében, akit Jézus gyógyított meg. Az ő nevét viseli a minap Székelyudvarhelyen átadott önálló, magyar tannyelvű, vak, alig- és gyengénlátó gyerekek részére kialakított bentlakásos iskola.

Megvalósulásához a magyar állam jelentős támogatása is hozzájárult. Az átadón jelen volt többek között az iskola útját egyengető református egyház nevében Kató Béla püspök, továbbá Gálfi Árpád polgármester és Butu Arnold Csaba, az Erdélyi Magyar Látássérültekért Egyesület elnöke. A sok szép gondolat mellett Butu kemény kritikával-önkritikával kifejtette: nem a látók hibája, hogy eddig nem volt magyar nyelvű vakiskola, hanem éppenséggel a látássérülteké.

„Néma gyereknek anyja sem érti a szavát” – summázza megkeresésünkre Butu Arnold Csaba. Az EMLE vezetője maga is izgalmas figura: bár nyolcévesen kiderült, hogy valószínűleg meg fog vakulni, nem törődött ezzel, jól menő varrodát üzemeltetett, amíg látása elvesztése nyugdíjba nem kényszerítette. Az üzlet pörgéséből a sportba vetette magát, parakerékpárosként megjárta Pekinget és Riót, ezzel felhagyva azóta energiáit száz százalékig az egyesületbe csatornázza.

„Alkotmányos joga van mindenkinek az anyanyelvén tanulni, s ugyanilyen jog illeti meg a fogyatékkal élőket, de a kettő együtt a gyakorlatban még sosem jött össze” – mondja az elnök. Romániában hét román tannyelvű vakiskola van, pedig csak a székely megyékben 193 érintett magyar gyermek él. Közülük néhányan a román speciális iskolákba járnak, a legtöbben a hagyományos oktatásban bukdácsolnak, és olyan is van, akivel a szülei inkább Budapestre költöztek. Azután, hogy az egyesület egyik diákja – a ma már kuratóriumi tag Kovács Tamás – esetében a szülőket be sem engedték a kolozsvári román bentlakásos vakiskolába, hogy körülnézhessenek, mielőtt beadják a gyereküket, s emiatt ők is a fővárosba költözést választották,

Elkezdtek lobbizni egy magyar vakiskoláért. A román parlamentben az RMDSZ is az ügy mellé állt, ám néhány hónappal később

mondván, nincs szükség magyar vakiskolára, s így a politikum is kihátrált.

Így került képbe a református egyház, illetve a magyar állam finanszírozóként 2018-ban. Pályáztak, és megvették az udvarhelyi régi cérnagyár épületeit. A bentlakásos iskolává alakított rész korábban a külföldi luxusmárkák alá dolgozó gyár kiszolgálóépülete, illetve a vezető nyugati mérnökök, technikusok szállodája volt. Ebben az ingatlanban negyven gyerekkel tudnak foglalkozni, összesen kilenc épület és majdnem egy hektár áll rendelkezésükre, potenciálban nincs hiány – sorolja lelkesen az elnök. Ráadásul ahogy híre ment a dolognak – adatvédelmi okokból közvetlenül nem kereshették meg az érintetteket, így az RMDSZ és az egyházak segítsége kellett –, kezdtek jelentkezni a szórványmegyékből, Biharból, Szatmárból és Máramarosból is.

Butu a vakok teljes integrációjával kapcsolatban megjegyzi: „aki ezt kitalálta, még életében nem látott vakot”.

Elsőtől ötödik osztályig a normál iskolai anyag mellett főleg tanulni tanulnak meg a gyerekek, és az ahhoz szükséges speciális eszközök, applikációk használatát, a Braille-írást sajátítják el a különiskolában. Hatodiktól nyolcadikig már hétköznapi iskolákban tanulnak külön osztályban, így a szünetekben találkoznak ép társaikkal, és kölcsönösen megszokják egymást. Ezután jön a mély víz, a gimnázium, már az épek között. Közben a pedagógusokat is képezni kell, hiszen most sok gyerek szembesül azzal, hogy két hét után ki kell venni a hagyományos iskolából, mert a tanító egyszerűen nincs felkészülve rá.

Sosem a gyerekek a szűk keresztmetszet – emeli ki az EMLE vezetője –, leginkább a szülők szemléletét kell formálni. „Amikor 2018-ban megszerveztük az első nyári táborunkat, a hatvan gyerek tíz perc múlva játszott, szaladgált, nevetett, a szülők kezdtek vég nélkül panaszkodni.” Pszichológusok, gyógypedagógusok segítettek rádöbbenteni őket, hogy ezek a gyerekek is elsősorban gyerekek, a vakság csupán állapot. „Volt, aki a tábor elején bánatában zokogott, a táborzáráskor viszont már felszabadultan viselkedett, kis túlzással örömében sírt” – írja le a helyzetet Butu Arnold Csaba. Tud olyan vak tinédzserekről, akik még sosem jártak közösségben, s olyanról is, aki a táborban kapott először fogkefét, „viszont egy hat versszakos verset percek alatt megtanult, szóval az értelem megvolt”. A szülők pesszimizmusa sokszor letöri a gyerekek szárnyait.

az érintett magyar családok.

A másik fő bűnös maga a rendszer: mint Butu elmondja, az állam egyrészt bőkezű juttatásokkal belekényelmesíti az otthon ülésbe és a nihilbe a vakokat és az aliglátókat, viszont az oktatás és a rehabilitáció terén Románia sereghajtó az EU-ban. Oktatás alig van, rehabilitáció egyáltalán nincs, a munkáltatók pedig nem merik alkalmazni a látássérülteket, kikerülik az erre vonatkozó törvényeket, vagy inkább kifizetik a büntetést. „Egyszerűen félnek a fogyatékkal élőktől meg attól is, hogy ha valamelyiküket önhibájából el kell bocsátani, rögtön diszkriminációt kiált és jogvédőkkel támad majd” – vélekedik az Erdélyi Magyar Látássérültekért Egyesület elnöke. Elismeri, hogy annak idején maga sem alkalmazott látássérülteket, egyrészt mert még a tagadás fázisában volt, másrészt mert a fehérneművarrás nem éppen vakbarát foglalkozás.

Mindenesetre a képzés az első lépcsőfok: Butu Arnold Csaba összegzése szerint

és – ami a magyar nemzetpolitika szándékaival is egybevág – könnyebben találnak megélhetést. Otthon, a szülőföldjükön.

Nyitóképen: A székelyudvarhelyi Bartimeus Központ az Erdélyi Magyar Látássérültekért Egyesület önálló, magyar tannyelvű, bentlakással ellátott, speciális oktatási intézménye vak, alig- és gyengénlátó gyerekek számára. Fotó: MTI / Kiss Gábor