Vigyázat, csalnak

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Valószínűleg kevéssé keltünk érdeklődést azzal, ha egy mozgóképre rásütjük, hogy „prevenciós” céllal készült. Rögtön a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Osztályának ikonikus kisfilmje, a Csak egy szippantás… jut eszünkbe, ahol a fényviszonyokból ítélve kb. délután négykor tartott, nagyon veretős házibulin egyetlen slukk úgy kikészíti a kövér, klottgatyás alfahím, Martin által rosszba vitt kamaszlányt, hogy kórházba kell szállítani. Az emberi természet már csak olyan, hogy mindig lesznek Martinok, akik rárontanak a társadalom morális rendjére, s a „megelőzés” szándéka szinte automatikusan valami nevetséges és béna dolgot eredményez. Szóval a félreértések elkerülése végett nem minősítjük prevenciós célzatú alkotásnak a Mindenkivel Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első nagyjátékfilmjét, Az unokát, pedig itt sikerül az, ami csak nagyon ritkán: a film úgy hívja fel a figyelmet egy létező, sokak életét megkeserítő problémára – jelesül a naiv nagyszülőkből pénzt kicsaló, unokázós szélhámosokra –, hogy közben e célzatosság nem megy a filmszerűség rovására. Deákot saját családi élménye sarkallta Az unoka elkészítésére, de szerencsére fontosabbnak tartotta, hogy egy jó thrillert készítsen, mint hogy valami figyelmeztetést akarjon beleverni a nézők fejébe. S pont azáltal, hogy Az unoka jó és erőteljes film lett, aligha lesz olyan néző, aki ne hívná fel idős rokonait, hogy vigyázzanak az autóbalesetekkel meg más tragédiákkal riogató ismeretlenekkel. 

Az unoka nagy erénye, hogy élő mindennapiságában láttatja Budapestet – kevés mostanában készült magyar filmben érezzük a fővárost többnek sematikus díszletnél (üdítő kivételt jelentett e szempontból az egyébként gyenge romantikus komédia, a Nagykarácsony). Deák vonzódása az régimódi enteriőrök iránt már a Foglyokban megmutatkozott, új opusában pedig látható élvezettel lakja be Pestet és épített valóságát, hosszú snitt vezet végig a főszereplő nagyapjának zegzugos polgári lakásán, sejtelmes fényben ragyog a kádárista művelődési központ, a főhős panellépcsőházakba, csecsebecsékkel telehalmozott, mélyszocialista otthonokba lopja be magát, a hipermodern irodaépület tereit átjárja a tercier szektor légkondicionált lidércnyomása. Jó – és magyar filmtől, legyen művész- vagy tömeg-, sajnos még mindig meglepő, mert „normán” felüli – ez a realitásigény, ami a dramaturgia és a jellemábrázolás meglévő egyenetlenségeit, következetlenségeit is ellensúlyozza valamelyest. Az a budapesti jelenkor, amit Az unoka láttat, egy árnyalattal talán avíttasabb, öregesebb, mint amilyen valójában, de hát ez adódik a témából: Deák a nyugdíjaslétet emeli a középpontba, mégpedig hasonló szellemben, mint a 2007-ben bemutatott Konyec tette. Ott a végrehajtók zaklatta öreg házaspár avanzsált vidéki bankfiókokat fosztogató Bonnie és Clyde duóvá, itt az átunokázott nyuggerek bosszúosztaga tart lőgyakorlatot a heti pszichoterápia után.