Narcizmus, az amerikai világszabadalom

E hasábokon több alkalommal is felidéztem már olyan könyveket, amelyek bár évtizedekkel ezelőtt születtek, a 2020-as években aktuálisabbak, mint valaha. Idetartozik Kenneth Clark angol művészettörténész és a Nézeteim a civilizációról, Ivan Illich horvát származású teológus és a Tools for Conviviality (kedélyes technológiák) vagy legutóbb a The Case Against the Global Economy (a globális gazdaság elleni ügy) című lokalista szöveggyűjtemény. Most egy újabb klasszikusra hívom fel az olvasó figyelmét, amelyet olvasni vagy újra­olvasni roppant időszerű.

Bár Christopher Lasch az észak-­amerikai vadon szívében, Nebraska államban született, predesztinálva volt a baloldaliságra. Apja Pulitzer-díjas pacifista újságíró, édesanyja szociális munkás – aligha véletlen, hogy 1932-ben született fiuk neomarxistaként kezdte a pályát. Történészi megközelítése azonban élete második felére – az amerikai társadalomban zajló átalakulások hatására – drámaian megváltozott. Lasch az elsők között vette észre, hogy a második világháború utáni eufória lassú, de egyértelmű romláshoz vezetett a közösségekben, és a család helyett az individuum vált nemzeti alapegységgé. 1978-as könyvében, Az önimádat társadalmában nem elégedett meg a tudományos óvatoskodással. Azt állította, hogy a fogyasztói társadalom és a proletarizálódás együttese olyan személyiségtípust tett általánossá, amely – a freudi pszichoanalízis kategóriái szerint – megfelel a kóros narcizmus klinikai meghatározásának. Ezzel Lasch volt az első, aki nem csupán értékválságról, de patológiai szintű üzemzavarról beszélt a bolygó legmodernebb társadalmában. A tüneteket pedig elsősorban a korszak szélsőséges politikai és spirituális mozgalmaiban azonosította. Ez negyvenöt éve volt. Ugye, ismerős?

Nem vesztegetem a helyet a magától értetődő aktualitások taglalására; aligha igényel alátámasztást, miért igazak Lasch megállapításai még saját idejénél is inkább a liftek tükrében készülő szelfik, az áldozatipar és a woke nagyvállalatok korára. Ami új, hogy a jelenkori tébolyt és előképeit a könyv megjelenésekor még lehetséges volt rendellenességként diagnosztizálni. Mára a jelenség – miközben önmaga karikatúrájává vált – sűrű és mély gyökérzetet eresztett, az Amerikán túli világban is a kóros narcizmus lett a normalitás.

Christopher Lasch fontosnak tartotta, hogy ez a betegség nem tévesztendő össze a puszta önzéssel. Az egoista önimádat 1978-ban sem számított újnak, hiszen a világirodalomban számos lenyomatát találjuk. A narcisztikus ember azonban szorong önmagától, ami a családja és közössége iránti hűséget és odaadást lehetetleníti el. Ez a látszat ellenére nem annyira saját jelentőségének túlértékelésén és a mások iránti közömbösségen alapul, hanem hogy képtelen szeretni önmagát akként, amilyen. A narcisztikus embernek még ahhoz sincs lelkiereje, hogy teljes szívvel vágyakozzon valami iránt, élvezze vagy őszintén gyászolja azt. A keresztény antropológia szemszögéből értelmezve, „az ember visszahőköl saját lényének mint jónak az elfogadása és az abba való belenyugvás előtt”.

Lasch sok izgalmas válságtünetet azonosít az oktatás értékmentes, technokrata szemléletű átalakításától a sport – ezáltal a játék – professzionalizálódása jelentette veszélyig. Szerinte azonban ez mindenekelőtt a felnőtté válás válsága: félelem attól, hogy apává vagy anyává váljunk. A posztmodern élet nem más, mint a csökkenő elvárások kora. A családi élet e kiüresedésének alapvető gyökere pedig az apai tekintély eróziója, amely csakis forradalmi (autogén) szabadságfelfogáshoz vezethet.

­Christopher Lasch: Az önimádat társadalma. Európa Könyvkiadó, 1984

A szerző a Brain Bar jövőfesztivál alapítója.