Szeretve nevelni – akik egy súri családnál leltek otthonra

Joó István írása a Mandiner hetilapban.

Miután Vali behúzza mögöttem a lakásajtót, azonnal megállapítom: van élet ebben a súri családi házban. Kisfiúk cikáznak villámgyorsan az amerikai konyhától a lakótér túlsó végéig. A legkisebb és legbarátságosabb – nincs még egy méter sem – búgócsigaszerűen mellém pörög, és a kétévesek duruzsolásával átnyújt egy plüssnyuszit. Máris máshol jár. Egy hármas gyerekcsoport együtt zsizseg, örvénylik, ők testvérek.

A konyhaasztalnál kicsit leragadunk, ott lassabb a sodrás. A legnagyobb gyerek, Attila keze ügyében egy tablet és egy műanyag doboz zsinórokra fűzött arany, ezüst és piros gömböcskékkel. Karácsonyfa köré tekerhető díszek. A tizenkét éves, középsúlyos értelmi sérült, autizmussal élő fiú ki-kiemeli őket. Tudja, közelít a karácsony, ő így várja, de nagyon…

Később egy internetes videóból azt tanulja – mert szüntelen képzi magát –, hogyan kell kindertojást kicsomagolni. Aztán újranézi kedvenc meséjét, és előre mondja, mit fognak mondani pár másodperc múlva a szereplők. Egyszer-egyszer ő is a nappali közepébe szalad szoprán kacagással, tenyereit, ujjait izgatottan lebegteti-rezegteti, aztán így, „repdesve” visszatér székébe. Ilyen szokatlan hangok, látványok közt beszélgetünk Csima Pongrácné Valival.

A többi gyereknél nincs különösebb fogyatékosság, csupán némelyiknél hiperaktivitás-gyanú. A plüssét imént nekem nyújtó kisgyermek fél éve érkezett, családjából emelték ki; a szintén nemrég idekerülő hármas testvér-­­csoport magatartásában főleg elhanyagolásból, átélt traumákból származnak nehézségek.

Bár a férj nincs jelen – targoncavezetői munkáját végzi Móron –, megsejtem, milyen rendkívüli házaspár lakásában járok. Öt saját gyermeket fölneveltek már – ők kirepültek, és külön-külön fészket raktak Súron –, és van itt másik öt… Vali tizenkét éve, negyvenöt évesen úgy vágott bele a nevelőszülőségbe, hogy akkor az még csak foglalkozási jogviszonyt sem jelentett – a kormány 2014-ben emelte ilyen rangra ezt a hivatást. A tizenkét év alatt huszonöt gyermek fordult meg Vali keze alatt.

Van hazafelé út

A mostani ötös fogatból egy kivétellel mindenkinek megvan az esélye arra, hogy nagykorúvá válva – azaz elérve a nevelőszülőkhöz való kihelyezés határát – önállóan boldoguljon. Sőt, négyüknél arra is van remény, hogy egy-két év alatt sikerül hazagondozni őket. Ez annyit tesz, hogy amíg ők itt élnek biztonságban, családmelegben, addig az igazi szülők összekapják magukat, és megfelelő feltételeket teremtenek ahhoz, hogy gyermekeik visszakerülhessenek hozzájuk. Ebben egyébként Vali is segít nekik. Nemcsak hordja a gyerekeket kapcsolattartásra, maga is kontaktusban van a szülőkkel. „Egyenrangúan viszonyulok hozzájuk, tanácsokat adok nekik, és buzdítom őket, hogy ne veszítsék el a reményüket, van a gyerekeknek hazafelé útjuk.”

De mi lesz tizennyolc éves kora után Attilával, akinek édesapja meghalt, édesanyja pedig súlyos értelmi sérültként intézetben él? „Attila már révbe ért, ő marad. A saját gyermekeim testvérükként tekintenek rá, és ha velem valami történik, már megvan, hogy a második lányomnál fog élni. A vejem, aki gipszkartonos, tervezi, hogy ha nagyobb lesz, viszi magával a munkájába, betanítja részfeladatokra” – avat be Vali.

Attila eddig is nagy utat tett meg nevelőszülője segítségével. Nyolcnaposan került a Csima családhoz, ő lett az első nevelt gyermek. A papíron csupán az szerepelt, hogy gyenge izomzattal született baba. „Összeült a család, és azt mondtuk, jöjjön. Szép emlék volt, mikor érte mentünk, jöttek a gyerekeim is. Amikor megláttuk, rögtön rajongtunk a fekete hajáért. Láttuk, hogy valami gond is van, mert a keze furán ki volt fordulva, de első látásra szerelem volt…” Már másfél éves volt Attila, és még nem fordult meg, nem mászott. Csak feküdt, kizárta a külvilágot, de a neurológusok még mindig azzal biztatták Valiékat, csak késik a fejlődése. Később pontosultak a diagnózisok. Ők eleve nem nyugodtak bele a helyzetbe, Dévény-gyógytornára hordták Budapestre – ha nem viszik, ma kerekesszékes volna.

A fiúcska később más mozgás- és beszédfejlesztő te­rá­piás alkalmakra is eljutott Csimáék által, amit a család szintén önerőből finanszírozott. Egy idő után a bezárkózott gyerek a lehetőségeihez mérten kinyílt. Nemcsak a nevelőszülőjével kommunikált már – hiszen neki addig is hajlandó volt teljesíteni a feladatokat, gyakorlatokat –, lassanként annak férjével és a család többi tagjával is kapcsolatba lépett.

Velük ma már nem csak szavakban beszél. Mondatokkal is kifejezi magát önállóan, érthetően. S a mozgás? Jön-megy, sőt fut, a lépcsőn áttért a váltott lábú haladásra. Ahogy Vali összegez: „Azért értünk el Attilánál annyi mindent, mert érezte a szeretetet és az odafigyelést a család minden tagjától.”

A családból most csak a nagymama – a családfő édesanyja – van körünkben, de ő távolabb vonult a három fiú­testvérrel. Illés viszont, az egymagában idekerült, leg­apróbb kiskölyök tartósan elhelyezkedett kísérőnk, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató kommunikációs munkatársának ölében. E szolgáltató szervezet egyébként a szeged–csanádi katolikus egyházmegye fenntartásában működik, és immár tizenhárom megyében vállalta át az államtól a gyermekvédelmi szolgáltatás feladatát hétezer férőhellyel, ami többségében már nem gyermekotthoni, hanem nevelőszülői elhelyezést jelent.

Dicsérem Illést, hogy milyen szépen mond szavakat. „Ha nincs a szájában cumi, még szebben beszél” – toldja meg a nevelőszülő. Férje annak idején beleegyezett, hogy Valinak ne kelljen különösebben egyeztetnie vele, ha hirtelen ajánlanak egy válsághelyzet miatt sürgősen elhelyezendő gyermeket. És lám, Illés előtt éppen így nyílt meg a könnyített befogadás lehetősége. A nevelőanya pontosan emlékszik, hogy a kisfiú rögtön mennyire otthon érezte magát. Amikor a családfő hazaérkezett, a kicsi kiszaladt a szoba közepére. Csima Pongrác szelíd tréfálkozással korholta nejét: „Csak kiteszem a lábam, és itt egy újabb gyerek?” Tetszett neki is az új jövevény.

A „minyonoknak” is örültek

Feltűnő, hogy Vali milyen élményszerűen tud beszélni azokról a pillanatokról, mikor új nevelt gyermeket kap. Ahogy mondja, a három fiútestvérben nyomban meglátta a minyonokat, az azonos című mese izgő-mozgó hőseit. Be is nyitunk a testvércsoport Lego építődarabkákkal beszórt szobájába. Azonnal átlátom, miért nem kaptam még meg a kávét a nagymamától, amelyet érkeztemkor szívélyesen felajánlott. Nos, ez a 81 éves hölgy, Franciska itt, a gyerekszobában tartóztatta fel hősiesen a „minyonokat”. Miután megözvegyült, felszámolta pesti lakását, ideköltözött Súrra a fiához, és besegít a menyének. Ő marad például itthon Illéssel, amíg Vali óvodába és iskolába viszi a többieket. Látom, ezeknek a gyermekeknek nemcsak anyjuk és apjuk, de nagymamájuk is van.

Vali szabadkozik, hogy a fotelekről és az ágyakról a három testvér szobájában hiányzik a bőrhuzat. Járulékos veszteségről van szó, az eredményekért cserébe. Kétségtelen a nyolc-, hét- és ötéves fiú jó irányú változása májusi érkezésük óta. A legkisebb testvér, Martin már nem gyepálja Nikolászt és Krisztofert, a nagyobbak pedig végre befogadják a közös játszásba öccsüket. Este hármasban takarítják ki a szobájukat, reggel közösen vetik be az ágyakat. Már rendesen esznek az asztalnál, nem egyszerre akarnak mindent felfalni. Nikolász a fülem hallatára mutat egy sajtos tallérral teli tálra: „Kérek szépen!” Krisztoferről, a középsőről azt tudom meg, hogy most lett a hónap tanulója a sajátos nevelési igényűek iskolájában. Gyermekvédelmi területen óriási jelentősége van az időtényezőnek. „Egy gyerek – okít Vali – ahány helyre kerül, annyiszor törik, a legjobb, ha azonnal befogadja egy nevelőszülő.” Ez a testvércsoport mielőtt idekerülhetett, sajnos egy évet gyermekotthonban volt, nem ideális tehát az előtörténetük. De lám, a súri családias légkör még így is gyógyítja a korábban szerzett lelki sérüléseket. „Azért ezt ki kellett érdemelni” – teszi hozzá. Én meg félreértem: a gyerekeknek ki kellett érdemelniük az ő szeretetét? Aztán kiderül, épp fordítva, Valinak kellett a gyerekek bizalmát megszereznie, „kiérdemelnie” sok törődéssel, hogy lassanként megértsék: szeretve vannak!

Erőforrás: a hit és a vér szerinti család

Könnyű belátni: az effajta nevelőszülőség korántsem csak nyolcórás munka, és nincs hétvége sem. Ide erőforrás­többlet kell… Csimáék nehezen is jutnának el ilyen csapattal a katolikus templomba – de Vali minden este imádkozik. Hát a kikapcsolódás? Annak ideje hajnali fél négykor érkezik el, mert ekkor ébred, és két órán át még mindenki más alszik.

Van még egy feltétele annak, hogy győzze a napi feladatokat: „Ha a férjem nem támogatna, akkor nem tudnám így elvégezni a nevelőszülői munkát. De teljes mértékben mellettem áll, sőt nemcsak ő, hanem az egész család.” A minap egy hétvégén azzal segítették a felnőtt saját gyerekek a szülőket, hogy másfél napos kimenőt biztosítottak nekik. A Csima házaspár csak Attilát vitte magával Sárvárra – ahol ugye jó fürdő is van –, a többi nevelt gyerekre a vér szerintiek vigyáztak szétosztva Súron.

Vali lát némi esélyt arra, hogy a gyakorlatilag árva és fogyatékkal élő Attilán kívül a többiek: Illés, Nikolász, Krisztofer és Martin a vér szerinti szüleikkel karácsonyozzanak. Ha nem így lesz, személyre szóló ajándékaik akkor is ott lesznek a fenyő alatt. A karácsonyfa feldíszítése Vali és férje feladata, előtte a hazalátogató saját gyermekek fölmennek az összes csemetével – beleértve az unokákat is – a padlástérbe, és lefoglalják őket. Addig elkészül a meglepetés.

A meglepetés Attilánál persze bonyolultabb valami. Neki fontos, hogy tavalyi ajándékához hasonlóra leljen – anélkül vége volna a világnak! –, de olyan újdonságra is, amit már előre elkért. Mi lesz az utóbbi? Hát habszivacs gyurma. Hiszen nincs felségesebb, mint a puha tapintás…

Nyitókép: Hölvényi Kristóf