„Mindig csak akkor van diktatúra, ha nem ők vannak hatalmon” – Kovács Ákos a Mandinernek

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

Csalódott, hogy ismét halasztani kellett a nagykoncertjét? 
Utoljára 2019 decemberében álltunk a Budapest Sportaréna színpadán: az volt sorozatban az ötödik alkalom, hogy dupla koncertet adhattunk a legnagyobb hazai koncertteremben. A tavalyi előadást a járványhelyzet miatt egy évvel elhalasztottuk, de a mostani próbaidőszak közepén két zenésztársam is pozitív tesztet produkált, úgyhogy ismét új időpontot kellett találni. Ha két évet kibírtunk, ez a kis idő már nem számít. Idényzáró helyett évnyitó bulit tartunk január 22-én, ilyen se volt még.

Az utolsó békeév címmel jelent meg lemeze nemrégiben. Honnan jött a cím?
2018-ban Erdő Péter bíboros atyától megtisztelő felkérést kaptam, hogy írjak egy himnuszt az akkor még csak tervezési fázisban levő eucharisztikus kongresszusra. Nem voltam benne biztos, hogy tudja-e, kit kért fel, ezért próbavásárlásra invitáltam. Elhívtam az év végi arénabeli koncertünkre – meglepetésemre el is jött.

Mit szólt hozzá? Tetszett neki?
Nem sikerült elrettenteni, nagyon lelkes volt. De ettől még új himnusz megírására nem mertem vállalkozni, ez mégiscsak komoly egyházzenészek területe. Végül a régi himnusz újragondolása mellett döntöttek, és a produceri munkával bíztak meg. Az eseményhez kisfilmet is forgattunk. A munka során az is megtapasztalhatta a Gondviselést, aki nem hisz benne: a kórházi jelenet másnapján az egészségügyi intézményeket, a Szent István-bazilikában lezajlott felvétel után pár órával a templomokat zárták be a járvány miatt. Az utolsó lehetséges pillanatban készültünk el az anyaggal. Végül ezt a rendezvényt is csak egy évvel később lehetett megrendezni. Az új lemez címe összefüggésben van az eucharisztikus kongresszussal. 1938-ban is Budapesten tartották a katolikus világ nagy találkozóját; annak idején talán sokan sejthették, de kevesen tudták, hogy alig egy évvel később lángba borul Európa.

Az analógia alapján akkor jövőre kitör a háború? Nem túl baljós kép?
A dal arról szól, hogy nem tudjuk, melyik az utolsó békeév. Önvédelemből vagy gyávaságból nem akarjuk pontosan látni, mi zajlik körülöttünk. Utólag mindig könnyű megmondani, mikor lehetett volna még visszafordulni, pedig valójában számtalan jelből előre kiolvasható. A háború már most is itt örvénylik körülöttünk és bennünk is. Az ideológiai harc a migráció, a genderügyek, a járvány és az energiapolitika frontjain zajlik, de mindez csak látszat, alapvetően az a kérdés, kié lesz a hatalom, mennyi ember felett, és totális lesz vagy részleges.

„Ötven percre olvadnak az órák / A szobrokat a csatornákba dobják / Mi csak ülünk a kultúra romjain / Csodálkozunk, mintha volna min” – énekli az új lemez címadó dalában. 
Egyetlen narratívát kívánnak ráerőszakolni az egész világra, a vita tere egyre szűkül. Ócska dumák és ideologikus szlo­genek záporoznak ránk. Németország nemrég még egy kis bajuszos embernek csápolt, most meg kijelenti magáról, hogy „bevándorló-hátterű ország”. Biológiai értelemben vett férfiak győzhetnek női sportágakban. Állítólag tobzoskák és denevérek felelősek a világjárványért. A klímahelyzetről meg az egyéni „fogyasztó” tehet, mert túl sokat fogyaszt – pedig az egyszer használatos nejlonzacskót vagy a dízelautót nem mi találtuk ki, és hasznot se mi húzunk belőle, hanem pont az a globális ipar, amelynek multimilliárdos képviselői most éppen zöldügyekben szájaskodnak.

Egy interjúban arról beszélt, hogy az új nemzedékek nehezebb helyzetben vannak, mint a korábbiak. Miért?
Azt mondtam, hogy a gyermekeim generációja lehet hosszú idő után az első, amely kevesebb szellemi szabadságot él meg, kevesebb lehetőség közül választhat, mint az előtte járók. Az általuk használt digitális platformok nem tájékoztatnak, hanem egyoldalú hírmagyarázatokkal, narratívákkal bombázzák őket, és ez aránytalanul nagy hatással van rájuk. Bizonyos kérdéseket ma már fel sem szabad tenni, mindenható „tényellenőrök” gyomlálják ki a nekik nem tetsző tartalmakat: ez az út pontosan abba a szellemi pokolba vezet, amit Orwell írt le az 1984-ben. Az emberi civilizáció egyszerű alapfogalmakra épül: Isten, haza, család. Melyik nincs ma támadás alatt?

Ilyen helyzetben a művészet adhat támaszt az embernek. Mire mennek ma vele?
A művészet se kínál kiutat vagy fogódzót a ma emberének, hiszen folyton azt halljuk a kortárs alkotóktól, hogy az ő műveik „csak kérdéseket tesznek fel”. Elég baj az: kérdezni a kisgyerek is tud, ráadásul elég jól. A művészet, bármilyen nehéz is ezt felvállalni, – az antik moralitásjátéktól Molière, Shakespeare és Madách művein át a máig – a nagy küzdelmek árán kiharcolt egyéni és közösségi válaszok helye. Ezért jött létre.

Hívő embernek tartja magát?
„Római kaotikus” vagyok, gyarló és gyakorló. Magasabb rendű valósághoz, az igazsághoz szeretnék tartozni, minden hibám, kicsiségem ellenére. Fenntartom a jogot, hogy hihessek ebben. A teremtés története nem áll ellentétben a természettudománnyal, ráadásul az anyag lényege Isten nélkül aligha magyarázható. Sok természettudós éppen a tudományon keresztül ér el a hitig, közben a teremtett világ elleni küzdelem élharcosai mára eljutottak a férfi és a nő biológiai különbözőségének tagadásáig. Ennyit a felvilágosodásról: ma már se a ráció, se a tudományos tények nem számítanak. És ezt az agresszív, ostoba szemléletet akarják lenyomni a gyerekeink torkán.

Akkor nincs gondja az ellenzék által homofóbnak titulált gyermek­védelmi törvénnyel?
Nem szeretnék jogszabályt véleményezni, különösen úgy, hogy részleteiben nem ismerem. Az alapelvvel mindenesetre nehéz vitatkozni: a gyerekek neveléséről, az őket érintő értékválasztásról kizárólag a szülő dönthet. És pont.

2006 decemberében az aktuális nagykoncertjén az őszi rendőri brutalitásról készült képsorokat vetített a közönségnek. Fontosnak érzi, hogy reagáljon a színpadról a politikára?
Tizenöt éve sem a politikára reagáltam, hanem arra a gátlástalan erőszakra, ami az utcán ért vétlen civil embereket, ráadásul tömegesen. Mindez az ötvenhatos események ötvenedik évfordulóján, a nemzeti ünnepen történt. Én is a megemlékezők között voltam október 23-án, felháborítottak az atrocitások. Aki ezt átélte, nem felejti el. A 2006-os koncertünk előtt sokórányi utcai videófelvételt néztem végig, ezekből vágtam össze a kivetítést az Éjjel a városban című dalhoz. Ha valaki nem politikai szlogenek alapján akar tájékozódni ebben az ügyben, érdemes elolvasni a jobboldali elhajlással aligha vádolható Bodoky Tamás könyvét Túlkapások címmel, vagy megnézni a Pesty László-féle Megsebzett ünnep dokumentumfilmet, mindkettő elérhető a neten. A jogállamiságért sokszor aggódó Európai Unió akkor nem fenyegetőzött szankciókkal, a valódi felelősök pedig nemcsak szabadlábon vannak, hanem a hazai politika aktív szereplői ma is. Ez az igazi botrány.

Egyesek közülük a kulturális élet bizonyos szereplőinek teljes mellőzését, „földönfutóvá tételét” helyezték nemrég kilátásba. Ehhez mit szól?
Arról megfeledkeznek ezek a fotelharcosok, hogy nem kizárólag az ő szavuk számít, mi is itt vagyunk. Már nemcsak ragacsos kocsmaasztalok fölött nyomják az agresszív, sötét szöveget, hanem mikrofonok, kamerák kereszttüzében ígérnek puccsot, lámpavasat és IFA-platót a politikai ellenfeleiknek, nyíltan fenyegetnek törvénytelenséggel, erőszakkal – közben meg siránkoznak, hogy mennyire eldurvult a közbeszéd. Nagyon meg fognak lepődni, mert nemcsak ők dühösek, hanem azok is, akiket folyamatosan gyaláznak. Itt valahogy mindig csak akkor van diktatúra, ha épp nem ők vannak hatalmon.

Az ön több mint három évtizednyi sikere nem éppen arra bizonyíték, hogy lehet a liberálistól eltérő értékrenddel is érvényesülni?
Inkább kivétel ez, amely azt erősíti, amit szabályként akarnak elfogadtatni velünk. Szerintük értelmiségi csak baloldali lehet – ez egyszerűen nevetséges. Három évtizedes siker nem alakul ki véletlenül, sokat kell érte dolgozni, és persze kell hozzá kegyelem, szerencse is. Sokat kaptam feladatból és örömből, mindig igyekeztem kifejezni, hogy hálás vagyok az életemért, a lehetőségért, hogy dolgozhatom, és arról beszélhetek, amit fontosnak tartok. A sikerrel persze irigység és utálkozás is jár, ezt útközben tanulja meg az ember. Főleg az irritálja toleránsékat, ha valaki mást merészel gondolni a világról, mint ők, és ráadásul sok emberhez szól. Kifinomult ízlésű kultúremberekből lesz egy perc alatt habzó szájú fociultra, ha kiderül, hogy nem csak az ő világuk létezik, más is próbál verset, dalt, prózát, drámát, bármi egyebet írni, filmet, színházi előadást létrehozni. Ez egyszerűen megengedhetetlen! Ilyenkor jön a pocskondiázás, az alázás vagy a semmibevétel. A kultúrára úgy gondolnak, mint a saját kis hátsó udvarukra, ahol az első kapavágást a felvilágosodás és a humanizmus ejtette. Pedig a kultúra mindenkié, és létezett az ideológiák előtt is. Hogy a narratívák dúlása után marad-e belőle valami, az mostanában dől el.

Pár hónapja jelent meg első novelláskötete Ezt nem lehet megúszni címmel. Miért most jutott el oda, hogy kiadja ezeket az írásokat?
Húsz év munkája ez a könyv. Korábban a dalok, lemezek mellett versesköteteim jelentek meg, ezekben is volt egy-egy rövidebb próza, de az új kiadvány sokkal több energiát sűrít. Tönkretett polgárcsaládba születtem, szerény anyagi körülmények közé, de kiterjedt házi könyvtárunk volt, mindig a koromnak megfelelő olvasnivalót adták a kezembe a szüleim. Olvasó, színházba járó emberek között nőttem fel, az írott és kimondott szó bűvöletében. Ez biztosan kellett ahhoz, hogy írni kezdjek.

Kissé meglepett, hogy a könyvbemutatón azt mondta, nem is tartja magát zenésznek. Hogyhogy?
Szerencsés vagyok, sok műfajban kipróbálhattam magam, így volt alkalmam megérteni, hogy bár nagy sikereket értem el ezen a téren, a zene az én életemben csak játéklehetőség, kísérletezés, érdekes forma, izgalmas csomagolóanyag. A dal lényegét számomra a szöveg jelenti – ennek persze együtt kell hatnia a zenével.

Többek között Köbli Norbert és Farkas Wellmann Endre írt ajánlót a kötetéhez, valamint az a Juhász Anna is, akinek az irodalmi szalonjában vendégeskedett. Milyen visszajelzéseket kap?
Olyan alkotó emberek álltak mellém a prózakötet kapcsán, akiket korábban nem ismertem közelről. Ilyen új találkozások egyre ritkábban adódnak az életben, nagyon meg kell becsülni őket. Népszerű irodalmár és elismert filmes, József Attila-díjas költő és neves színész ismerte fel a szépírót ezekben a novellákban. És ami a legfontosabb: rengeteg visszajelzést kapok arról, hogy az olvasók szeretik, olvassák és újraolvassák a könyvet. A szeptember végi megjelenés óta két után­nyomás jött ki. Ennél fontosabb kritika nemigen létezik.

Ha jól tudom, a filmkészítésbe is belevág. Erről mit lehet tudni?
A kötetben szerepel A taxis című írás, ezt olvasta Hábermann Jenő veterán filmproducer, és biztatott, hogy dolgozzam át forgatókönyvvé. A kisjátékfilm címe Záróvonal lesz, szeptemberben leforgattuk, most zajlik az utómunka. Jó volt megérezni, hogy a stáb tagjainak kezdeti, nagyon is érthető fenntartásai lassan feloldódtak, és egyre nagyobb lelkesedéssel vetették bele magukat a megvalósításba. Az utolsó forgatási napon már azon sajnálkoztak, hogy másnap nem kell jönnünk. Neves színészek szavaztak bizalmat a kezdő rendezőnek, valóságos sztárparádé lesz ez a kisfilm: Papp János főszereplő mellett Piros Ildikó hangja is hallható, és az egészen kis szerepekben is nagy nevek alakítanak, mint például Eperjes Károly, Cseke Péter, Pindroch Csaba, Méhes László vagy ifjabb Vidnyánszky Attila. Szeretném, ha méltó lenne hozzájuk a film, és elérné, megérintené a nézőket.

Mikor és hol láthatjuk?
Nagy kérdés, hogy egy ilyen, nagyjából húsz perc körüli játékfilmet hol lehet ma bemutatni. A pályázati kiírás szerint a Duna Televízió műsorra tűzi, a saját videócsatornámra is kitehetem, de alighanem kibérlek majd egy vetítőtermet is, hogy az érdeklődők mozis körülmények között is láthassák. Az igazi az lenne, ha kísérőfilmje lehetne egy hosszabb alkotásnak, de ez egyelőre csak álom.

Novelláskötet, lemezek, filmkészítés, fellépések – nem éppen a tétlenségről szólt ez az év.
Ebben a járvány miatt felemás esztendőben több mint százezer embernek koncerteztünk a turné során, pedig az előadásaink többségét csak védettségi igazolvánnyal lehetett látogatni. Közel harmincezren jöttek el az augusztusi ingyenes fellépésünkre a Műegyetem elé, még a Szabadság híd és a túloldali rakpart is megtelt érdeklődőkkel – felemelő élmény volt. A folyamatos koncertezés mellett megjelent két kiadványunk, a Fel a szívekkel és Az utolsó békeév, közben sajtó alá rendeztem a novelláskötetet, előkészítettük és leforgattuk a filmet. Időközben kaptam egy szép felkérést egy nagyjátékfilm zenéjének megkomponálására. A zenekarral készülünk a január 22-ei koncertre, huszonöt év után újra együtt dolgozunk Menczel Gáborral, régi bonanzás zenésztársammal, néhány dal erejéig ő is csatlakozik hozzánk a Budapest Sportaréna színpadán. Izgalmas, zsúfolt időszak ez, de bevallom, nagyon élvezem.

Hogy tekint a jövő esztendő elé? Választási év, indulatoktól hangos időszak várható.
A külföldi titkosszolgálatok műveleti területté nyilvánították Magyarországot, ezek kivétel nélkül az ellenzéknek fognak dolgozni. Nagy a tét. Nyilván sok ocsmány botrány várható, színes hazugságokra lehet számítani, félő, hogy az erőszaktól, atrocitásoktól sem fognak visszariadni. Ha ezt ép lélekkel, higgadtan át tudjuk vészelni, boldog leszek.

Nyitókép: Földházi Árpád