Lehet sok mindenre fogni a visszaesést, de tény: utoljára tizenkét éve, a milánói világbajnokságon szereztünk egy bronzérmet Káté Gyula személyében, rá egy évre, 2010-ben Bacskai Balázs révén még összejött egy Eb-arany, azóta viszont nagy a csönd. Bármilyen fájdalmas, ki kell mondani, hogy nincsenek megfelelően képzett szakembereink. Hol vannak már azok a mesterek – elég csak Papp Lászlóig, Török Gyuláig és Szántó Imréig visszamenni –, akiket nemcsak a szakmai tudásuk, hanem emberi tulajdonságaik is példaképpé tettek!
Nem elég széles a bázis, a mai gyerekeknek eszük ágában sincs bunyósnak állni. Az 1997-ben Budapesten Kovács Istvánnal együtt világbajnoki címet szerző Erdei Zsolt országjárása során talán ráakadhat egy-egy csiszolatlan gyémántra.
A kívülálló azt gondolhatná, hogy a kormány kiemelt támogatása óriási lökést adott a sportágnak, de éppen a Magyar Ökölvívó Szakszövetség nagy tekintélyű korábbi elnöke, Csötönyi Sándor világít rá arra: amíg nehezebb körülmények uralkodtak, megvolt a motiváció a kitörésre, amióta viszont kedvezőbbek az anyagi lehetőségek, mindenki elkényelmesedett, vagy a jobban fizető profik mezőnyébe áll.
Az örök optimisták most is látják a fényt az alagút végén, és azt mondják, egyáltalán nincs ok az elkeseredésre, hiszen a két évvel ezelőtti, jekatyerinburgi világbajnokságon csupán négy mérkőzést nyertünk meg, Belgrádban viszont már öt alkalommal is magyar ökölvívó kezét emelhették magasba a bírók.
Az előrelépés tehát megkérdőjelezhetetlen…