Van ott valaki?

Átmeneti nemzedék vagyunk. A gyerekkorunkat még a szocializmus leszálló ágában töltöttük, fiatal éveink a vad­kapitalizmus évtizedében zajlottak, annak minden máig ható következményével. Mi még a 20. század legvégén tanultunk meg dolgozni, és hirtelen mi is kvázi boomerök lettünk, ahogyan bejött a Tiktok kora. Sok mindent értünk már az életben, de a használati utasításokat néha már kevésbé. Küzdünk az idővel. Pedig a kultúrsokkok java még csak most jön! Sosem gondoltam volna például, hogy egyszer a telefon használata lesz a nemzedékek közötti határmezsgye, és annak alapján megsaccolható, hogy az illető mennyi idős lehet.

A 20. században mindenki telefonált – akinek jutott vonal. Merthogy a nyolcvanas években kiváltság, esetleg szerencse dolga volt az otthoni vezetékes telefon, és sokaknak csak ikervonal jutott, amikor két előfizetőnek közösen volt egy vonala. De körülöttünk a többség akkor még tudott telefonálni, mert ez is egy készség, valljuk be. Csak az utóbbi években szembesültem ezzel, mióta azt látom, hogy úgy harminc évtől lefelé mennyi embernek gondot, sőt kifejezetten stresszt okoz egyáltalán felhívni valakit. Telefonálni tudni kell. Tényleg! Emlékszem, hogy gyerekkoromban a felnőttek hogyan telefonáltak körülöttem. A nagymamák ráérősen, akkurátusan mindent átbeszélve. Apám célirányosan, hatalmas lendülettel, de akár kedélyesen is, mintha élőben beszélne valakivel. Más rokonok kimérten, gyorsan. A telefonálás a vérükben volt.