1986 óta nem szerepelt nemzeti együttesünk a világ legnagyobb futballeseményén. De miért is vártuk, hogy most majd sikerül? Mert a két egymást követő Európa-bajnoki részvétel után úgy tűnt, lehet esélyünk? Vagy Marco Rossi edzői karizmája hitette el velünk? Helyzetértékelésünk.
Edvi László és Vámos Tamás írása a Mandiner hetilapban.
Álltam a zsúfolásig megtelt Népstadionban végzős egyetemistaként az utolsó vb-selejtezőn. És nem értettem a dolgot. Kikapni egy ilyen gyenge csapattól, amelyet idegenben simán vertek a fiúk? Hozzám hasonlóan több tízezren álltak értetlenül a dolog előtt, és hangos füttykoncert közepette menekült az öltözőbe a magyar válogatott. Pedig annak a találkozónak nem volt tétje, az eredménytől függetlenül kijutott a gárda a következő évi világbajnokságra. De kikapni hazai pályán egy Hollandiától?!
Múlt pénteken ültem a Puskás Arénában az utolsó vb-selejtezőn, amely szintén tét nélküli volt, hiszen az eredménytől függetlenül válogatottunk nem jutott ki a következő évi világbajnokságra. Miközben a meccs után a lelkes szurkolók (talán az 1985-ben fütyülők, tüntetők gyerekei) éltették a világ leggyengébb válogatottja ellen győzelmet arató játékosainkat, erre a régi jelenetre gondoltam. A hely ugyanaz, a lobogók is, hasonló a nemzeti tizenegyünk meze is (a címer nem!), de milyen messze van labdarúgásunk teljesítménye az akkoritól!
A játékosnak, a szakembernek, a drukkernek az a dolga, hogy bizakodjon. Ám nem szabad elrugaszkodni a realitástól. Mert most sincsenek jobb labdarúgóink, mint az elmúlt harmincöt évben bármikor, a bajnokságunk sem jobb, és ráadásul 1986 óta a vetélytársak száma is jócskán nőtt. A mexikói világbajnokságra Európának a selejtezők után járó 13 helyéért – a címvédő, Olaszország automatikusan indulhatott a vb-n, 14.-ként – 32 ország szállt harcba. Most ugyanezért a 13 helyért 55. És nem San Marino, Liechtenstein vagy Gibraltár szintjén lévő országok kerültek be helyettünk, hanem például két jugoszláv utódállam, Horvátország és Szerbia, továbbá esélyes még Észak-Macedónia, valamint Oroszország, Csehország, s nem teljesített a mieinknél rosszabbul az 1986-ban önálló államként még nem létező Ukrajna, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Szlovénia, Örményország, Szlovákia sem.
Vagyis a kötelező optimizmuson túl semmi nem szólt amellett, hogy kijutunk a vb-re. Csoportelsőként semmi esély nem volt erre, és a második hely sem tűnt realitásnak. Induláskor úgy számoltunk, hogy a nálunk sokkal gyengébb két csapat, San Marino és Andorra ellen muszáj begyűjteni a hat-hat pontot, mert ők csak azért vannak itt, hogy meglegyen a létszám. Továbbá minimum négy pont kellene Albániától, de inkább hat. Ebben az esetben ha pozitívan jövünk ki a lengyelek elleni párharcból, akkor meglesz a második hely. Ez matematika, amiben nagyon megerősödtünk az elmúlt harmincöt évben, ám ez az egzakt tudomány másról is árulkodott.
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Gyógyír gyanánt legalább ennyi...
„A nagy arc megvan, megy a duma, aztán jön a meccs”.
Futsalválogatottunk a botrányos Eb-pótselejtező után újra legyőzte Romániát.
Kabaréba illő gólok és hihetetlen történetek.
Semmi, de semmi nem akar összejönni.
A Fradi és a magyar válogatott későn érő gólzsákja a harmincon bőven túl is komoly európai szintugrásra készül.
Egységben az erő! – üzente a világbajnok magyar MMA harcos.
Természetesen még mindig Orbán Viktortól tartanak.
