Az élők napja

„Őszbe csavarodott a természet feje” – így kezdi Arany János a Toldi estéjét. Igen, rövidülnek a nappalok, hosszabbodnak az éjszakák. Mögöttünk van már a halottak napja is. Ilyenkor kötelességének érzi szinte mindenki, hogy meglátogassa a hozzátartozók sírját. Mozdulni is alig lehet a temetők környékén. Gyertyát gyújtunk, elhelyezünk néhány szál virágot vagy egy kis koszorút, majd minden megy tovább. Rohanunk, nincs megállás. Sietünk. Mert úgy érezzük, hogy lemaradunk valamiről. Nincs elég bátorságunk ahhoz, hogy a mában éljünk. Pedig észrevehetnénk, mennyi szépség vesz körül bennünket ilyenkor is. Sötétebbek az éjszakák. A csillagok mintha fényesebbek lennének. Színesebbek a napfölkelték. Bámulatosan szépek a napnyugták. De vajon tudunk-e igazán élni? Szépen élni?

Szükség volna a halottak napja mellé az élők napjára is. Minden napunk az élők, az élet napja lehetne, minden esendőségünk, korlátaink ellenére is. Mert élünk. Egyszeri és megismételhetetlen az életünk. És ember voltunkhoz hozzátartozik, kérlelhetetlenül, hogy mi magunk is meg fogunk halni. S nem viszünk magunkkal semmit, bármekkora legyen is a pénzben kifejezhető gazdagságunk. Élet és halál dolgában nincs különbség szegény és gazdag között. Az életet egyikünk sem kérte. Kaptuk. Vajon ajándékként tudjuk-e megélni?

Elgondolkodom: vajon azokkal, akikhez virágot vittünk, törődtünk-e annyit az életükben, mint amennyit haláluk után a sírjukkal? Vannak, akik a művirágra esküsznek. Mert az nem fagy el. Nem hervad el. Nem kell gondozni. De hát az élet sem műélet, az élet gondozásra, törődésre szorul. Nem csak az enyém. A másik ember élete is. Nem csak a kisgyermeket kell gondozni. Az egészséges felnőttet, az időset, az öreget is. Babits Mihály versei között olvasom a következő sorokat, a címe Memento: