A kopaszodó Najesty, avagy az irgalom atyja

Kezdetben volt az Utolsó Figyelmeztetés, aztán a Reakció, majd az online Mandiner, most pedig a print – joggal mondhatom tehát, hogy életemben ez a kapocs azon kevesek egyike, amely állandónak tekinthető. Afféle föl-földobott olvasószerkesztő vagyok, aki most éppen jegyzet-, tárcaíróként hullik vissza.

Éveken keresztül korrektúráztam és olvasószerkesztettem az UFit és a Reakciót, szürke eminenciás voltam a kiváló szerzők között – és mögött – sepregetve. Persze írtam akkor is saját dolgokat, de a lapba sosem, mert különben nem vettem volna észre mások elütéseit. Márpedig ez volt a feladatom: igyekeztem tudásomhoz és végzettségemhez képest jól végezni, de van két kínos emlékem, amely örök pirulásra készteti e bűnös – és gyorsan kopaszodó – fejet. Az egyik ráadásul címlapon.

Így történt: éppen egy „kétéves” ciklusról szóló cikk címét választották ki a szerkesztők címlapra, és a bohó szerző ezt „két évesnek” írta… én meg, fogalmam sincs, miért, úgy hagytam. Egen, nevessenek csak nyugodtan, megérdemlem. Volt azonban annyira úriember mindenki a szerkesztőségből, hogy nem tette szóvá; de szerencsére mindig akad egy jóbarát ilyenkor, aki szól, és hát velem sem történt másként – először megpróbálkoztam védeni a védhetetlent (ez olyan dzsentris magyar sajátosság), és elmagyaráztam, hogy itt márpedig két darab egyéves ciklusról van szó (és azt nyilván jól írtam volna, így ni: egyéves), de jóbarátom átható tekintete előtt porrá váltam, és azóta – gyorsan kopaszodó – hamuként üzemel e tarkopony’.