Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
A mai szerzők semmivel sem írnak helyesebben vagy hibásabban, mint a régiek. (De igen.) (De nem.) (De… igen.)
Kezdetben volt az Utolsó Figyelmeztetés, aztán a Reakció, majd az online Mandiner, most pedig a print – joggal mondhatom tehát, hogy életemben ez a kapocs azon kevesek egyike, amely állandónak tekinthető. Afféle föl-földobott olvasószerkesztő vagyok, aki most éppen jegyzet-, tárcaíróként hullik vissza.
Éveken keresztül korrektúráztam és olvasószerkesztettem az UFit és a Reakciót, szürke eminenciás voltam a kiváló szerzők között – és mögött – sepregetve. Persze írtam akkor is saját dolgokat, de a lapba sosem, mert különben nem vettem volna észre mások elütéseit. Márpedig ez volt a feladatom: igyekeztem tudásomhoz és végzettségemhez képest jól végezni, de van két kínos emlékem, amely örök pirulásra készteti e bűnös – és gyorsan kopaszodó – fejet. Az egyik ráadásul címlapon.
Így történt: éppen egy „kétéves” ciklusról szóló cikk címét választották ki a szerkesztők címlapra, és a bohó szerző ezt „két évesnek” írta… én meg, fogalmam sincs, miért, úgy hagytam. Egen, nevessenek csak nyugodtan, megérdemlem. Volt azonban annyira úriember mindenki a szerkesztőségből, hogy nem tette szóvá; de szerencsére mindig akad egy jóbarát ilyenkor, aki szól, és hát velem sem történt másként – először megpróbálkoztam védeni a védhetetlent (ez olyan dzsentris magyar sajátosság), és elmagyaráztam, hogy itt márpedig két darab egyéves ciklusról van szó (és azt nyilván jól írtam volna, így ni: egyéves), de jóbarátom átható tekintete előtt porrá váltam, és azóta – gyorsan kopaszodó – hamuként üzemel e tarkopony’.