Biztos talaj kell a jövő nemzedékeknek – Fábry Szabolcs a Mandinernek

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

„Tágabb értelemben bakonyi, azon belül Balaton-felvidéki” – olvasható a bemutatkozásában. Ezek valódi identitások?
Mindenképpen. Nagykőrösre jártam főiskolára, és az évfolyamtársaim idegeire mentem – akik kilencven százalék­ban alföldi származásúak voltak –, mert mindig a Bakonyról és a Balaton-­felvidékről áradoztam, hogy milyen jó itt élni. Pedig akkoriban még nem is volt akkora brand a Balaton-­felvidék, mint most. Én úgy éltem meg, hogy varázslatos helyre születtem. A családom egyébként nem tősgyökeres itt, édesanyám budapesti, édesapám pedig felvidéki cipszer családból származik, az őseim az első és második világháború során kerültek Csonka-­Magyarországra. A nagymamám nem igazán örült neki, hogy édesapám fő­városi lányt választott magának, és mindent megtett, hogy elvigye Budapestről aput, de mivel hatalmas volt a szerelem édesanyám és édesapám között, édesanyám Budáról Veszprémbe költözött apám után. Mi a testvéremmel már a Bakony­ban születtünk. A középiskolát Zircen végeztem, mert Veszprémbe nem vettek föl, ugyanis nem voltam túl jó tanuló. Minden érdekelt, kivéve a házi feladat, például oroszból és kémiá­ból. Édesanyám nem mert protekciót alkalmazni az esetemben, mert elég balhés gyerek voltam. Mindig hangot adtam a kötelező, szovjet kispajtásokkal eltöltendő klubdélutánokkal szembeni nemtetszésemnek, hogy szépen fogalmazzak, a gimiben pedig már volt tantestületi rovóm is „szovjet katonák megdobálásáért”. Száz szónak is egy a vége, már kiskamaszként tudatosult bennem, hogy gyönyörű helyen élek.

Szovjet katonák megdobálása? Emellett ne menjünk el.
Kamaszkorunkban szokásunk volt, hogy Zircre jártunk át úgynevezett pincebulikra. Fogalmam nincs már, honnan jött az ötlet, de kitaláltuk, hogy vegyünk lefóliázott paradicsomot, és ahogyan megy át a lőtéren a vonat, dobáljuk meg vele a ruszki katonákat. Ebben nem volt túl sok olyan, hogy „márciusban újrakezdjük”, és nem gondoltuk, hogy mi lennénk a pesti srácok utódai, leginkább a móka miatt csináltuk. Nagyon vagány dolognak tartottuk. Épp csak azt számoltuk el, hogy aznap nem voltak oroszok a sínek mellett, és a paradicsomokkal a sorompónál álló egyetlen autóst dobáltuk meg. Ő annyira felháborodott, hogy utánunk jött, és ránk uszította a vasúti személyzetet. Egyet elkaptak közülünk, aki kapott két sallert, mire bemondta mindannyiunk nevét. Másnap megjelent egy cikk az esetről a Veszprém Megyei Naplóban Vonatbetyárok címmel. Mivel nem a vandalizmus szándéka vezérelt minket, nem rúgtak ki végül, de mindannyian tantestületi rovót kaptunk.

Visszatérve a bakonyi és Balaton-felvidéki identitáshoz, milyennek tartja a dunántúli embert?
Próbálok úgy fogalmazni, nehogy megbántsam a balatoni vagy a bakonyi emberek önérzetét. Szerintem érdemes az épületekből és a kerítésekből kiindulni: nyilván a Kádár-kor elég rendesen lerombolta az építészeti hagyományokat, de azért alapvetően megvannak a nyomai a régi világnak. Ezek alapján elmondható, hogy a dunántúli ember sokkal bizalmatlanabb az idegenekkel szemben, mint mondjuk az alföldi. Azt nem tudom, hogy ennek pontosan milyen társadalmi gyökerei vannak, de az biztos, hogy a dunántúli ember sokkal zárkózottabb. Ennek a zártságnak köszönhetően nem is hígultak fel annyira a települések. Itt nehéz megvetnie magát egy nem idevalósinak. Sokszor érzem azt is, hogy minden jó szándék mögött feltételeznek valami turpisságot, talán úgy érzik, nem lehet valaki érdek nélkül önzetlen, jószívű. Talán az a jó kifejezés erre, hogy kicsit gyanakvók. Ezzel a fajta gyanakvással elég sokáig küzdöttem Nagy­vázsonyban mint közéleti szereplő is. Viszont ez korántsem azt jelenti, hogy az itteniek nem vendégszeretők. Sőt, ha valakit a bizalmukba fogadtak, akkor nagyon kedvesen és barátságosan bánnak vele.

Később mégis a fővárosba költözött.
Amikor a szüleim elváltak, anyu visszakerült Budapestre, édesapám pedig Debrecenbe. Én is Budapestre kerültem; nyilván húszévesen az ember nagyon örül neki, hogy Budára van bejelentve. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor a fővárosba költöztem: a barátaim segítettek kipakolni a cuccaimat anyu lakásában, és mikor hazamentek, és egyedül álltam a Bimbó és az Ady Endre utca sarkán, akkor döbbentem rá, hogy nekem ezzel lezárult a dunántúli életem. Számomra ez sokk volt, pedig egészen addig vágytam rá, hogy a fővárosban éljek, hiszen ott voltak az igazán nagy bulik és a Fradi-meccsek.