Nem érdekelnek a szekértáboros viták – Demeter Szilárd a Mandinernek

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

A Fidesz hatalmát átmentő újabb szervezetként, hatszázmilliós tőkével és többmilliárdos ingatlan vagyonnal állt fel a Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriuma Demeter Szilárd vezetésével – összegezhető az ellenzéki sajtó olvasata.
Csakhogy a törvény által megállapított tőkéhez nem lehet hozzányúlni, a pénzügyeket vagyonellenőr felügyeli, s bár névértéken valóban többmilliárdos ingatlanállomány került az alapítványhoz, a jó része romos épület. Ikonikus példája ennek az óbudai Zichy-kastély, amely elviekben állami tulajdonban volt, ám az önkormányzatnak is használati joga van körülbelül a felére, s harminc éve lényegében nincs megoldva a helyzete.

De múzeumok vannak benne, továbbá ott működik a Kobuci Kert nevű szórakozóhely is. Most akkor költözniük kell?
Már régóta jó a viszony, együttműködünk, nem látok okot a változtatásra. A kastélyt és a szintén megkapott, popkulturális összművészeti centrumnak szánt Hajógyári-szigetet amúgy egyben lehet kezelni, lesz is a kettő között egy gyalogoshíd a Dunán. A közgyűjteményi részek és a Kobuci megtartásával egyfajta kapu lesz a kastély, ahol a tervek szerint az érkezők már kaphatnak – csúnya szóval – némi edukációt.

És mi lenne az üzenet? Jó a magyar popzene?
Jó a magyar kultúra. Izgalmas kulturális környezetben élünk, és a mi „termékeink” bárhol a világon megállják a helyüket. De a legfontosabb, hogy rólunk szólnak. És ezt meg kell mutatnunk. A Magyar Kultúráért Alapítvány platformjai­nak virtuális kialakítása során egyetlen jelszót adtam ki: Mi vagyunk saját magunk kortársai.

Ez mit jelent?
Kulturális életünk talán legnagyobb problémája, hogy a szekértábor-logika hamis dilemmájába ragadt bele. Az egyik oldal azt mondja magáról, ő képviseli a progressziót, a másik pedig a mucsai.

Fordítva pedig: az egyik a nemzeti, a másik a nemzetietlen.
Kétségtelen. Csakhogy közben elfelejtünk a saját korunkban élni, s bár érdemes a múltra építeni, nem csak onnan kell meríteni az érvényes válaszokat, ahogy a jövőbe sem szabad révedni. A „még nem élünk, már nem élünk” hamis dilemmája ez. A mi felelősségünk alapvetően a jelenünkre adott kulturális reflexió kialakítása és megjelenítése.

Legutóbb a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében derült ki, hogy nincs különösebb párbeszéd a két oldal között. És akkor még finoman fogalmaztam.
A sajtóban valóban nincs kommunikáció, amikor azonban pénzosztásra kerül sor, például a Nemzeti Kulturális Alapnál, valahogy mégis. Akkor mindenki megköti a maga üzletét, én is adok neked, te is nekem, és akkor megint csend van. Az elitpaktumok logikája harminc éve működik. De tapasztalataim szerint a balliberális oldal kevésbé korrekt, mint a jobboldal. Utóbbi lassan ötven éve stigmatizálva él, ezért rögzült benne némi megfelelési kényszer a másik oldal elitje felé. Ebben egzisztenciális okok is szerepet játszhattak. Közben a balliberális oldal képviselői alapvetően rosszul érzik magukat a Kárpát-medencében, és a nyugati kánonoknak akarnak megfelelni. Oda vágyódnak.

Vigyázó szemüket Párizsra vetik?
Még ha csak oda vetnék! Akkor ugyanis látnák, hogy az európai kultúra eltűnőben van. Valódi kultúra csak abból lesz, ha saját válaszokat adunk. Próbálom elmagyarázni minden érintettnek: mivel nem látok feloldhatatlan, sörözés közben kidumálhatatlan ellentétet, engem nem érdekelnek a szekértáboros vitáik. Ha valaki liberális íróként kimegy külföldre, s az unásig ismert, a nyugati fősodor által legyártott paneleket felböfögve szidja a magyar kormányt, akkor csak a másolat másolataként viselkedik. Egy nemzetközi kórus magyar szólama lesz.

De jár érte némi elismerés.
Persze, megsimogatják a fejét, és beveszik a Starbucks-klubba.

Az micsoda?
Kis buborékok hálózata. Bárhova megy az ember, ugyanazok ülnek benne, s ugyanazt gondolják a világról. Akinek ezzel szemben van saját hangja, releváns mondanivalója, akár a kormánnyal szemben kritikus módon, az már hozzáadott értéket jelent. Ha például Nádas Péter mond valamit, arra érdemes odafigyelni. Ő nem idomul, s lehet, hogy mélységesen nem értek vele egyet, de legalább tudom, a saját véleményét közvetíti. Nem azzal van a bajom, amikor kritizálnak, hanem ha nem mondanak semmit. Mindkét táborból azt próbálom kipiszkálni, hogy legyenek saját gondolatok.

Elődje, Prőhle Gergely távozásának okába a „túloldalnak” tett gesztusait is belelátták egyesek, öntől pedig mintha az lett volna az elvárás, hogy kvázi leszámoljon a balliberálisokkal.
Nem szeretnék visszafele tekinteni, új korszak kezdődött. Miután írtam egy stratégiát a Petőfi Irodalmi Múzeum megújításának lehetőségeiről, valóban felkértek ügyvezetőnek, ám a feladatot csak úgy vállaltam el, hogy kikötöttem: számomra az nemzeti, aki nemzeti kultúrában, anyanyelvi fogyasztóban gondolkodik, függetlenül attól, hogy mi a pártpolitikai elköteleződése. Nem a hétköznapi politikai álláspontra, hanem a teljesítményre kell fókuszálni, így lehet csak a magyar kultúra egésze szempontjából helyes döntéseket hozni. Nekem csak azzal van bajom, aki alibizik. És ez mindkét irányban kritika. Stratégiai döntések előtt olyan emberekkel szeretek beszélni, akik valamit letettek az asztalra. Például a könnyű­zene lehetséges jövőjéről azokkal a klubtulajdonosokkal, akik a saját pénzüket tették bele a vállalkozásukba. Mivel nekik egzisztenciális félelmeik vannak, racionálisan döntenek. Szeretek a kapitalistákkal beszélgetni, mert nekik van egy érthető logikájuk: pénzt akarnak csinálni. Ha valaki azzal jön, az ő produktuma az, hogy O1G, nem tudok vele mit kezdeni.

Azért a piaci logika és a kultúra nem feltétlenül jár kéz a kézben.
Káros alapállásnak tartom, ha abból indulunk ki, hogy a magyar kulturális termék nem eladható, ezért a művészeinket alanyi jogon kell finanszírozni. Egy művész számára megalázó a szociális támogatás. A mecenatúra persze jó dolog, de nem föltétlenül és kizárólagosan a közpénzzel sáfárkodó állam feladata. A közpénzből finanszírozott kulturális termékeket meg kell próbálni eladni, ehhez rá kell venni az embereket, hogy igenis fizessenek értük, az ingyenességgel elértéktelenítjük az alkotást. Kell egy kis piaci szemlélet, vissza kell találni a közönséghez. József Attilának sikerült mindenkihez szólnia, és nála nem állt meg a költészet, ezt a lécet ma is meg kell tudni ugrani valahogy, csak mivel megváltoztak a tartalomfogyasztási szokások, új formanyelv szükséges. Az eszköz azonban nem érinti a művészet lényegét. Ha egyébként a könyveket nézzük, két olyan szerzőnk van, akit bárhol a világon ismernek: Szabó Magda és Márai Sándor.

Aligha reprezentatív, de berlini könyvesboltok polcain leginkább Nádas Péter és Heller Ágnes műveivel találkoztam.
Az elitkultúra szintjén valóban ők a kiválasztottak, ott is van a helyük a polcokon. Szabót és Márait azonban a szépírók lenézik, ahogy Márquezt, Follettet vagy Atwoodot is. Pedig ők az olvasóknak írtak, illetve írnak, s attól még, hogy valami érthető, nem feltétlenül rossz. Sőt. Sajnos belecsúsztunk egy öncélú, hamis értékelésbe: ami érthetetlen, az a jó. A mai kortárs költészet háromnegyedét nem értem, pedig filozófus vagyok, megbirkózom Heideggerrel vagy Wittgensteinnel. A kultúra funkciója szerintem elsősorban az identitás által biztosított immunrendszer erősítése. Ezt az üzenetet nem lehet érthetetlenül megfogalmazni.

Az elég érthető, hogy „élni hívlak”? Sokan felháborodtak az előválasztáshoz készült kampányklipre adott kemény reakcióján.
Csak akkor „ütök”, amikor van önmagán túlmutató értelme. Az említett felvételen kiváló művészek és konjunktúralovagok is szerepelnek, s egy olyan előválasztást akartak demokratikusra festeni, amelyben a szélsőjobbtól a szélsőbalig tartó szivárványkoalíció állt össze. Elvekről és értékről szó sincs.

Dehogynem: meg kell dönteni a diktatúrát.
Csakhogy ez nem elv. Ez hatalompolitikai értelmezés. A közös pont ennyi: O1G. Ezzel amúgy semmi baj nincsen, ilyen az ellenzék, csak ha már beállunk agitpropot nyomni, ne csodálkozzunk, amikor politikai válasz érkezik. Másrészt megpróbáltam felhívni az érintettek figyelmét arra is, hogy az a szép, új világ, amelyet ők lelkesen üdvözölnek, a nyugati kultúrát akarja meggyilkolni. Ez a fehér embert születésénél fogva bűnösnek tartó, újmarxista woke-őrület kezd begyűrűzni hozzánk is, a lényegével azonban a jelek szerint nem mindenki van tisztában. Köztük a klip szereplői sem. Egyébként a balliberális fősodorból kimaradó második és harmadik vonalban is sok a frusztrált ember, aki a sérelmét rendre rajtam akarja leverni. Üzenem: ne az én hátamon akarjanak felkapaszkodni az első vonalba! Ilyenkor kénytelen vagyok „ütni”, a többiek pedig általában visszahúzódnak. Ez történt a Vámos Miklóssal folytatott csörtében is.

Egy korábbi interjújában beszélt a székelyföldi időszakáról, amikor jó pár utcai konfliktusba belekeveredett, leginkább románokkal. Onnan a bunyós logika?
Kétségtelen, van ebben taktika: ha a hangadót kiütöd, a maradék már kevésbé lesz agresszív. Nem lehet verekedni úgy, hogy te ne kapj. Bele kell állni! Az értelmiségi vitákra is igaz: az veszíti el a csatákat, aki attól fél, hogy megütik.

Orbán Viktor állítólag azt mondta önnek, a támadásokat nemcsak bírni, élvezni is kell. Élvezi?
Ha ez az utasítás, természetesen. Fegyelmezett katona vagyok. Komolyra fordítva a szót: a múltam sajnos tényleg tele van agresszióval, de ez Székelyföldön természetes. De éppen ezért tudom, hogy az erőszak nem megoldás. Ezért mindenkivel leülök az asztalhoz, aki hajlandó a párbeszédre, és megpróbálom megtalálni a közös pontokat. A magyar kultúra attól erős, hogy sokszínű. Vannak benne balosok, jobbosok, függetlenek, propagandisták – ha túlzottan elcsavarod a potmétert az egyik irányba, megbillen az egész, s nemzetként végünk van. Viszont nonszensznek tartom az értéksemlegesség hangoztatását. Már az, hogy a PIM egyáltalán létezik, politikai állítás. A mindenkori kormányzat ugyanis azt mondja, van olyan magyar kulturális örökség, amelyre érdemes a közösből szánni, amelyre vigyázni kell. Nem azt állítjuk, hogy a mienk jobb, mint a többi nemzeté, de nekünk ez a legfontosabb. Helyettünk senki nem fogja elvégezni ezt a feladatot. Volt olyan, hogy ennek kifejtése után megkaptam: náci vagyok. Ezt a mentális zavart kellene valahogy kisimítani, hiszen nem igazodhatunk annyira a nyugat-európai trendekhez, hogy zárójelbe tegyük a saját identitásunkat. Esterházy ezt pontosan értette – kozmopolita epigonjai már kevésbé.

Visszatérve az alapítványra: az említett fejlesztéseken túl mi lesz még a feladata az új szervezetnek?
A Bem rakparti Andrássy-palotát is rekonstruáljuk, világhírű zenészek meghívásával mesterkurzusokat tervezünk fiatalok részére progresszív rockból és improvizatív jazzből, továbbá ott kapna helyet a Cseh Tamás Archívum és egy irodalmi kávéház is. A kisebb közönségigényű társművészetek is megjelenhetnének az épületben. Rendbe tesszük, újragondoljuk a Magyar Írószövetség Bajza utcai központját is. Bekerül az alapítványba a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) is, amelynek több alkotóháza van – ezeket is rendbe kell tenni, illetve jobban kihasználni az adottságaikat. Szeretnénk kiszabadítani a művészeket a gettólogikából, olyan értelemben, hogy közelebb hozzuk egymáshoz, együttműködésre késztetjük például a művészeti ágakat. Az ösztöndíjasok teljesítményét is jobban meg kell mutatni a társadalomnak egyfajta mentorprogramban. Alapvető célunk az alapítvánnyal, hogy a magas- és a tömegkultúrát is összehozzuk. Kicsit „össze kéne koszolni” a nagyságos művész urakat, hölgyeket, rávenni őket, hogy lépjenek ki a komfortzónájukból. A PIM-ben könyvbemutatót tartani biztonsági játék, ellenben egy falunapon versolvasással felkelteni az érdeklődést már nagyobb kihívás. Jót tesz az alkotónak, ha van egy őszinte és direkt „feedback”.

Hogy állt össze a kuratórium?
Hosszú kaszting volt, több hónap alatt lett meg a csapat: Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója, Závogyán Magdolna, a Nemzeti Művelődési Intézet ügyvezetője, Banai Péter Benő, a Pénzügyminisztérium államháztartásért felelős államtitkára és Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója.

Igen elfoglalt a tagság amúgy is. Ez nem probléma?
A bekerülő szervezetekhez pántlikázott források tartoznak, a kuratóriumnak egyelőre ilyen értelemben ezekkel nincsen teendője, helybenhagyja a kormány által korábban elfogadott programokat. Olyan embereket választottak egyébként a testületbe, akikben megvan a magyar kultúra megerősítéséhez szükséges intellektuális bátorság.

Ez lenne egy pénzügyminisztériumi államtitkár dolga?
Rá a pénzügyi fegyelem miatt van elsősorban szükségünk, Kelemen Lászlóra pedig a népi kultúrához való erős kötődése miatt. A többiek sem ijedősek.

Mindezek mellett zajlik a könnyűzene megújítását és társadalmasítását célzó program, amelyre huszonhárommilliárd jut. Pontosan mire?
Egy részéből pályázati úton juthatnak majd támogatáshoz a zenészek, a másikból szakmai program indul, amellyel a fiatalok körében növeljük a műfaj vonzerejét. Hiába szeretnénk felsőfokú könnyűzenei képzést, ha nincs meg a piramis alja: a formális oktatásban százezer gyermek tanul valamilyen hangszeren, ám szinte mind komoly- vagy népzenét. Csakhogy a mai fiatalok zenei formanyelve egészen más, nem korálokat énekelnek a családi ebéd után, hanem mondjuk Halott Pénzt vagy koreai popot hallgatnak. Vissza kell hozni a zenélés örömét, minél szélesebb körben lehetővé tenni a hangszertanulást a következő nemzedék számára. Tíz helyszínen, az Öröm a zene pontokon kezdődik meg szakköri rendszerben a könnyűzenei oktatás, a tehetségeknek pedig webes mátrixot alakítunk ki; lesz popkulturális értéktár is, a szoftveres fejlesztés már előrehaladott állapotban van. Alkalmazkodnunk kell a megváltozott tartalomfogyasztási szokásokhoz, miközben meg is kell ismerni őket – ami egyébként a teljes kulturális spektrumra érvényes. Utat kell találnunk a potenciális fogyasztókhoz az egész országban. Mert fordítva ülünk a lovon, úgy tartunk fenn komplett intézményi struktúrákat, hogy nem biztos, hogy mindenütt igény van rájuk.

A popkultúra esetében azonban mégiscsak felmerül, hogy inkább szórakoztat, mint elgondolkodtat, nevel, formál.
Is-is. Elég sűrűk a napjaim, estére kiég az agyam, pihe­nésképpen bambulok, így nagy fogyasztója vagyok a streamingplatformoknak. Sokszor szembesülök vele, hogy a szórakoztatás náluk az indoktrináció eszköze. Volt olyan, egyébként érdekes sorozat, amelyet azért hagytam abba, mert teljesen indokolatlanul meleg kapcsolatokat szuszakoltak a történetbe. Látszott, hogy felesleges, mégis kötelező elem, amelyet bele kellett tenni. Pofátlanul nyomják az arcunkba az lmbtqi-propagandát! Nem azt szeretném, ha a magyar szórakoztatóipar a bő szárú gatyás ostorcsattogtatást vinné, bár alighanem erre is akad fogékonyság, hanem ha a saját értékkészletünket be tudnánk vinni az ilyen tartalmakba. Megmutatni, milyen nagyszerű a kultúránk. Ha elmész egy Kaláka-estre, Kányádi-verseket hallgatsz megzenésítve, olyan művészi reflexiót kapsz, amely jobbá tesz. Felemel. Miért ne csinálhatnánk meg ugyanezt a tömegkultúra eszközeivel? Persze nem szabad didaktikusnak lenni, mert az kontraproduktív. Karakteres és igényes produktumokat kell letenni az asztalra, amelyeken keresztül átjön, milyen fantasztikus ez az ország, a Kárpát-medence, az ezeréves kulturális, természeti és épített örökségünk.

Villámkérdések. Mikor és hova költözik az Országos Széchényi Könyvtár?
Reményeink szerint a volt sertésvágóhíd környékére egy barnamezős beruházás részeként. Káel Csaba kormánybiztossal készítettük elő az erre vonatkozó, hamarosan a kormány elé kerülő javaslatot: egy nagy kulturális ingatlanfejlesztés keretében egy helyre költözne a Nemzeti Filmintézet, az új Színház- és Filmművészeti Egyetem, az Országos Széchényi Könyvtár és más intézmények. Amikor az majd évek múlva elkészül, akkor költözik a könyvtár, addig nem.

Mikor újul meg a Petőfi Rádió?
A PIM-mel kötött együttműködés révén zajlik a munka, a rádió és a Petőfi TV is az A38 hajóra költözik, ami pedig a tartalmat illeti, szeretnénk növelni a magyar zene arányát a repertoárban. Én emellett több, akár életmódbeli válaszokra is alkalmas egyéb kulturális tartalmat is bevinnék. Ez mondjuk kereskedelmi szempontból kockázatos vállalás.

Korábban mintha több magyar zene lett volna a Petőfin, és sikeres volt.
Azóta megváltozott a médiastruktúra. Ma már nem a rádió diktálja a divatot, hanem mondjuk a TikTok.

Nyitókép: Földházi Árpád