Itt a mozi, hol a mozi?

Felcsendül a jól ismert zenei intró, a jól öltözött szuperügynök besétál, felénk fordul, meghúzza a stukkerét… és kezdődik a nagy moziélmény, az új Bond-film. Vagy inkább csak kezdődne az élmény. Mert nem sikerül a hatása alá kerülni. Valami hibádzik. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan… hiány­érzet. A mozizásban magában. E sorok írója, mint szerte a világon a tömegek, nem járt moziban hosszú ideje, egész pontosan az előző év legeleje óta. Aztán jött a koronavírus első hulláma, a második, a harmadik hullám. A lezárások, a korlátozások és végső soron az aggodalom, hogy azért mégse kellene mostanában egy tömeg közepébe több órára beülni, egyszerűen leszoktatott a moziról.

Valami kiveszni látszik a mozizás évszázados élményéből. Ez nem egyéni megfigyelés, ez egy általános érzület, amit sokan osztanak. Pedig… pedig semmi nem feledteti a régi jó mozis élményeket, a gyerekkori mesefilmes csodákat, a kamaszkori haverokkal való bandázást valami limonádé vígjátékon, aztán a romantikus randikat annak rendje és módja szerint, no meg a művészfilmeket a művészmozikban, amikről úgy jön ki az ember, hogy gondolatban a nyaka köré nő a fekete garbó, és elkezdi megváltani a világot, megoldva a társadalom nagybetűs gondjait…

De mégis, mégis, a kétezerhúszas években valahogy fáradóban van a mozizás közösségi élménye. A vírus, a bezárkózás no és a megváltozott médiafogyasztási szokások, ugye. Főleg a streamingszolgáltatások vonzereje.