A hagyományos színházban minden benne van – Reviczky Gábor a Mandinernek

Demeter Anna interjúja a Mandiner hetilapban.

Azt mondta egyszer, hogy az igazi színész empatikus.
Egyszerűen nem lehet színésznek lenni empátia nélkül. Ami ugyanilyen fontos, az a kisugárzás. A színésznek jelentkező felvételizőnek ha nem látszik is az aurája, érezni lehet, hogy van neki. A jelenlét nem tanulható, az vagy van, vagy nincs.

Mikor érezte meg, hogy önnek megadatott?
A csenden lehet lemérni. Abból, hogy mennyire figyelnek valakire.

Már kiskorában is figyeltek önre? 
Én nagyon rossz kisgyerek voltam a tanórákon. Elég sok helyen laktunk Tatabányán, és amikor elkezdték körzetesíteni az iskolákat, már az első évem első félévében másik helyre kerültem. Ott az osztályfőnököm azt mondta: „Belőled még nagy bohóc lesz, fiam.” Állandóan kifiguráztam a tanárokat, egyszerűen nem tudtam leszokni róla. Ha valami nem tetszett, rögtön parodizáltam őket. Az osztálytársaim annyira élvezték, hogy később, még gimnáziumban sem mentek nélkülem sehová, ragaszkodtak hozzám. Gátlástalanul csináltam, egyszerűen csak jött magától. Mondjuk cserébe kettes fölé nem is tudtam menni.

Sokan sértődtek meg a kifigurázás miatt?
Nem hinném. Sosem voltam durva, és most már nem is foglalkoztat ez a fajta figyelem. Tulajdonképpen a vidéki társasági élettel együtt szűnt meg. Régen mindig együtt voltunk, én pedig nagyon intenzív voltam: gyorsan gondolkodtam, pörgött az agyam. A pesti lét más, mindenki szalad dolgozni, aztán haza, nincs idő az igazi közösségre. A Fészek Művészklub és a Pannónia szinkron­stúdiója fénykorában meg amikor még a televízióban az aulában találkoztunk, na, akkor úgy működött az ember. Viszont 1990 óta belassulunk, és inkább elvagyunk.

1994 óta Ráckevén él. Itt találta meg a köztes pontot a vidék és a város között? 
Előtte Kiskunlacházán laktunk. Három­szor váltam, annak idején nem volt más lehetőségem, mint egy romos kis parasztházat megvásárolni. Aztán, hála Istennek, jöttek a Postabank-reklámfilmek 1998-ig, jól kerestem. Viszont a vályogházat még így is költségesen tudtuk volna úgy átalakítani, hogy a gyerekeknek is meglegyen a saját részük. Inkább eladtuk, és Rác­kevére költöztünk. Jócskán dolgoztunk rajta, de nagyon rendben van kívül-belül: a feleségem mesterfokozatú lakberendező és környezettervező, ő alakította ki. Krisztinának hallatlan képessége van ehhez, jól tudja az arányokat, folyton változtat. Itt tényleg otthon van az ember.

Amikor Tatabánya-Újváros jelentette az otthont, édesanyját korán, tragikus körülmények között elveszítette, édesapja pedig a munkájából adódóan nagyon elfoglalt volt. Hogyan emlékszik vissza a gyermekévekre?
Mondhatom talán, hogy boldog időszak volt. Apám a Komárom Megyei Építőipari Vállalat főkönyvelőjeként dolgozott, mai értelemben gazdasági igazgató volt. Gyakorlatilag mindent ő meg a főmérnök vitt a vállalatnál. A legszegényebb kor volt ez, az ötvenes évek eleje. Olyan értelemben mégis gazdag időszakról beszélhetünk, hogy minden a fantáziánkra volt bízva, nem voltak játékaink. Nem véletlenül lettem szenvedélyes horgász. Négyévesen egyedül jártam horgászni, tudtam mogyorófavesszőt vágni, a barátom apjától erős sebészcérnát kaptunk, az volt a zsinór. Akkoriban tényleg azt csinált a gyerek, amit akart.

A horgászat mellé elég korán beúszott a színészet is. Azt szokta mondani, már általános iskolás korában megkapta élete legnagyobb tapsát.
Így van. Hetedikes koromban egy mesét adtunk elő, egy tipikus történetet: három testvér versengett a királykisasszony kezéért. Én voltam Tudákos Ákos, és a darab lényege az volt, hogy nem az ész számít, hanem hogy milyen ember valaki. Persze a legkisebb fiú győzött. A nyolcadikosok ballagására készült az előadás, lejöttünk a színpadról, és a hatvan-hetven méterre levő öltöző felé tartottunk, amikor rohant utánunk az ügyelő, hogy „fiúk, még mindig tapsolnak, gyertek vissza!”. Soha azóta akkora tapsot nem kaptam. Szóval mindjárt elsőre a legnagyobbat. 

Ezek szerint meghatározó taps volt. A diákszínjátszás folytatódott a gimnáziumi évek alatt is?
1964-ben kerültem Budapestre, a negyediket egy hónap híján már az Árpád Gimnáziumban töltöttem, ahol Sinkovits Imre is végzett. Érdekes, Tatabányán is az Árpádba jártam, csak ott megbuktattak matematikából, szándékosan, az apám miatt. A pótvizsgán sem engedtek át, ezért mentem át Tatára. Az óbudai gimiben az osztályfőnökünk hihetetlen ember volt, egy nyughatatlan polihisztor: ferences szerzetes Magyarországon, díszlettervező Belgiumban, tizenöt éven át történelem- és nyelvtanár Franciaországban. Ő volt a második pedagógus, aki támogatott a pályán. Azt mondta: „Fiam, belőled nagy színész lesz, de muszáj nyelveket tanulnod.” Magához akart venni havi hétszáz forintért teljes ellátással. Ezt viszont nem bírta volna az apám, akinek 1956 előtt összesen ennyi volt a fizetése. Ráadásul nagy házban laktunk, és a nagymama mellé muszáj volt egy háztartásbelit is fizetni.

Végül tehát nem tanult nyelveket?
Az osztályfőnökömnek teljesen igaza volt, a jó színész valóban anyanyelvi szinten beszéli az angolt. Tudniillik amikor Budapestre kerültem, volt nemzetközi osztály a filmgyárban, és én beírtam, hogy beszélem a nyelvet. Persze nem beszéltem. Mert amikor majdnem mindenki az angolt választotta, én elkövettem azt az ostobaságot, hogy a franciát. Így viszont Radnóti Miklós özvegye tanított, aki remek ember és tanár volt. Követelte, hogy a becenevén, Fifinek szólítsuk. Szóval franciául tanultam, de francia filmben csak egyszer szerepeltem, és egyetlen forgatási napom volt. Leginkább talán az maradt meg az egészből, hogy mi fizettük Johnny Hallyday és a női főszereplő igencsak költséges diétáját – ők viszont nem tudták elkölteni a temérdek pénzüket, úgyhogy kivitték őket az Ecserire, és ott vásároltak be mindenfélét.

És mi lett az angollal? Azóta sem érzett késztetést nyitni a nagyvilág felé?
Alakulhatott volna máshogy is az életem. Már le volt szervezve egy utunk 1956-ban Ausztráliába. Autó vitt Bécsbe, apámnak már megvolt az állása: egy hatalmas bútorgyárnak lett volna a gazdasági igazgatója. De anyám rohamot kapott a kocsiban, és vissza kellett vinni. Hát ezért nem lettem ausztrál színész. 

Hogy érintették a kihagyott a lehetőségek, a hátrányos megkülönböztetés? Segített a feldolgozásban a színészi pálya?
Lehet, hogy nem is színész lennék ma Ausztráliában. Egy biztos, rengeteget horgásznék. A kérdésére válaszolva, a színészi pálya valóban sok mindenben segít, többek közt ezekben is, igen. Az egyik legjobb pszichiátriai gyógyszer maga a színház és a színjátszás. Különösen, ha örömet tud szerezni. 

Ha már itthon maradt, egyértelmű volt, hogy a Színművészetire megy?
Nem, halbiológusnak készültem, de ez is csak egy terv volt. Aztán meg szerettem volna megúszni a katonaságot, ami sikerült is. A Színművészetire viszont nem vettek fel elsőre. Nem kaptam meg a postától a levelet, és elmentem Tatára horgászni – hétvégenként oda jártam, a Fényesre. De volt egy olyan érzésem, hogy haza kell mennem, otthon pedig várt a távirat, hogy aznap délután fél háromkor felvételi. Akkoriban a Lajos utcában laktunk, a Kolosy térnél, és emlékszem, állati meleg volt. Éreztem, hogy fel kéne készülnöm, de végül még öltönyben lementem a srácokhoz a Duna-partra, és utána buszoztam csak át a felvételire. Amikor megérkeztem, láttam, hogy harminckét lány mellett én vagyok az egyetlen fiú, úgyhogy biztos voltam a továbbjutásban. Vámos László felvételiztetett Antonius beszédéből, amit én elkezdtem csak úgy, civilben mondani. „Na, álljon meg, várjon! Képzelje el, hogy egy téren van!” – mondta, de engem nem érdekelt, folytattam. Ő meg persze kirúgott. A következő felvételin az első két fordulóban Ádám Ottóhoz kerültem. Mivel csak a rövid verseket szeretem, mondtam, hogy Ady Endre Őrizem a szemed című versét hoztam. Elszavaltam, mehettem tovább. A harmadik fordulónál Várkonyi Zoltán kérdezett. Egy hosszabbal, A négyökrös szekérrel készültem. Megvárta, amíg befejezem, majd rám nézett, és megkért: „Jó, akkor ezt most mondja el nekem nagyon cinikusan!” Hihetetlen érzéke volt az emberekhez, rögtön észrevette, hogy milyen vagyok, milyen figurákat kell majd játszanom… Felvettek, Kazimir Károly osztályába kerültem, aki nagyon szeretett.

Milyen volt ezekben az években színműsnek lenni?
Az első két év jó volt. Van az úgynevezett kak budto, a mintha elve Sztanyiszlavszkijtól, amelyet teljesen félreértelmeznek Magyarországon, és ezek a félreértelmezett helyzetgyakorlatok voltak a tanítás alapjai. Na hát az egyik ilyen Kazimir-órán mindenkinek mutatni kellett valamit: a lányok vasaltak, varrtak és ilyenek. Én jelentkeztem utoljára, és nagyon lassan mozogtam: fölmentem a színpadra, kerestem két dobogót, aztán hosszas előkészület után összeraktam egy imazsámolyt, keresztbe ültem, majd letérdeltem, feltettem a kezem, és azt mondtam: „Uram, engedd, hogy mind a két kezem egyforma legyen!” Kazimir úgy elkezdett röhögni, hogy kirohant az osztályból, és nem jött vissza. Emellett volt egy jelentős rendezési gyakorlatom, én is írtam az Enola Gay, a hirosimai atombombát ledobó repülőgép kapcsán. Úgy világítottam meg a három pilótát, hogy mindegyiknek hátul megjelenjen az árnyéka, amikor pedig megtörténik a robbanás, egy árnyékba mennek át. Ezek után Kazimir mindig maga mellé vett, amikor rendezett, és bántotta, hogy végül nem hozzá szerződtem.

És miért nem hozzá?
Hat lehetőségem volt, de végül azért, mert elkaptam a frissen végzett rendezők beszélgetését az Erzsike presszóban. Dühöngtek, hogy minden színészt leszerződtettek Budapestre, és senki nem megy velük vidékre. Én Ascher minden vizsgadarabjában benne voltam, és megkérdeztem: „Tamás, te hova mész?” „Én Kaposvárra” – mondta. Na, ezért mentem én is oda. Együtt is laktunk, és olyan országos sikereink voltak, mint a Pinokkió vagy az Ördögök, amiben én volt Sztavrogin. Meg is nyertük a POSZT elődjének, a Vidéki színházak fesztiváljának a díját. Debrecenben rendezték, engem meg rögtön leszerződtettek oda dupla annyi pénzért.

Debrecenben sem maradt sokáig, és később más színházakban sem töltött huzamosabb időt a Vígszínház és a Nemzeti kivételével. Kiérdemelte a Jean-Paul Felmondó nevet?
Van egy színészszabály, amely szerint ha hívnak, menni kell. Valóban nagyon sokszor mondtam fel, de számtalanszor nem engedtek el. Például Horvai István, aki szintén nagyon szeretett – ráadásul a legjobb barátjára, Sarkadi Imrére hasonlítok –, de még nála is felmondtam. Tulajdonképpen az ő halála után csak vicces szerepeket játszottam. A Vígben Radnóti Zsuzsa volt a fődramaturg, s egyfolytában attól félt, hogy elviccelem a komoly szerepeket. Marton Laciban is megvolt ez a félelem, de ő végül megbánta. Amikor Eszenyi Enikő lett az igazgató, felváltva játszottuk Hegedűs D. Gézával Tevjét a Hegedűs a háztetőn-ben. Marton megnézte az előadást, majd megölelt. „Barátom!” – mondta. Lelkiismeret-furdalása volt. A darabhoz kötődik életem egyik legborzalmasabb élménye is. Elfelejtették, hogy nekem összpróba nélkül lesz premierem. Gondolkodtam, ilyenkor mit lehet tenni. Amikor a gladiátor már mindenkit legyőzött az arénában, ráküldik az oroszlánt. Ha fél, az állat megérzi, és egyből megtámadja, ezért teljesen nyugodtnak kell lennie. Végül úgy játszottam el a szerepet, hogy azt képzeltem, hogy ülök az ágyam szélén, és semmi nem zavar. Hibátlanul lement. Nem tudok félni.

Nem zavarja, hogy azóta is sokan azonosítják a vicces karakterekkel?
Nem zavar, minden szerepnek meg kell találni a módját. A Képzelt beteget huszonharmadik éve játszom sikeresen, pedig arra is azt mondták a premieren, hogy hatalmas bukás lesz. Sokan belebuktak, valóban: Feleki Kamill háromszor-négyszer tudta eljátszani, a tévéváltozatban Bessenyei volt, de hát egy ilyen ősbölénynek nem való egy beteg ember szerepe. Szerintem azért nézik még mindig pótszékes jegyekkel, mert az emberek ma már nem látnak hagyományos értelemben vett színházat. A rendezők egymásnak rendeznek. Hülyeségeket csinálnak a darabokkal, beleírnak direkt politikai üzeneteket, holott csak azt kellene előadni, ami már alapból benne van. Mondok egy példát: 1956 után a hírnök egyetlen mondata miatt nézték telt házzal a III. Richárdot: „elzárják a sasokat, s héják és kányák szabadon rabolnak”, ez akkoriban utalt a rendszerre, és tökéletes hatása volt. Mondjuk Major Tamás játszotta a címszerepet, ez pláne vicces. 

Igen, de ugye erre az a válasz, hogy a színháznak reflektálnia kell a közéleti eseményekre. 
Akkor azt a Shakespeare-darabot kell választani, amelyben benne van a vágyott utalás. 

Meglehetősen kettészakadt a szakma: az élesen reflektáló rendezői színház és a hagyományos értékrend követői. Korábban is érzékelhető volt ez a megosztottság, vagy most az SZFE-ügy kapcsán lett ilyen kiélezett a helyzet?
Igen, kettészakadt, de legalább mi, színészek tudjuk, hogy a színpadon ilyesmivel nem szabad foglalkozunk, mert úgy nem volna színház. Ha az említett ügyet nem odázták volna el, ma nem lenne ilyen hatalmas ellenállás. Az SZFE-vel kapcsolatban világosabban és érthetőbben kellett volna megindokolni, hogy miért szükséges alapítványi alapon működtetni az egyetemeket: egészen egyszerűen azért, hogy ne az állam irányítása alatt álljanak. A modellváltás segítségével az autonómia, a színvonal és a versenyképesség nő, és kívülről nem tudnak beleszólni a működésbe. Nem kísérem már figyelemmel az eseményeket, de ha a jelentkező diákokat felveszik, és elkezdődik az oktatás, akkor semmiféle probléma nem lesz. 

Vannak ma igazán nagy színészegyéniségek?
Áh, nincsenek!

Miért nincsenek? Nagyon gyorsan rávágta.
Mert nem olyan a színház. Csak a valódi értelemben vett színházon keresztül lesz valaki egyéniség és jó színész. 

Visszatérve a beszélgetésünk elejére, Vitézy László azt mondta, hogy istenadta tehetség és alázat van önben. Mit gondol, ezért ilyen emlékezetes a jelenléte a színpadon?
Valóban kevesen tudják, hogyan kell megérezni a közönséget: antennákat ki, és feltérképezni, ma épp kik ülnek a nézőtéren. A Képzelt betegben sosem játszom egyformán: ha túlnyomórészt fiatalok vannak, akkor ökörködöm benne egy kicsit, de a legnagyobb sikere akkor van, ha nagyon komolyan játszom. Arra a fokra kell eljutnia a színésznek, hogy legyenek hiteles pillanatai a színpadon – merthogy ez a pillanat művészete, az a jó, ha a légy zümmögését is meg lehet hallani. A csend pedig csak akkor születik meg, ha teljesen személyes a játék, ha én valóban magam vagyok a szereplőn belül is. Ezt az állapotot minél előbb el kell érni. Nem szabad izgulni. Megjegyzem, én nem is tudtam, talán csak a főiskolán kezdtem el kicsit, mert akkor az volt a divat, hogy teljesen összetörték az ember személyiségét, hogy újra felépítsék. De engem nem tudtak összetörni.

A Teremts bennünk csendet! gyűjteményben verseket mond, épp ilyen személyes, emlékezetes pillanatokkal. Magáénak érzi Széchenyi István gróf imáját, Szép Ernő és Ráday Pál költeményét?
Meggyőződésem, hogy a színésznek csak azt a verset szabad elmondania, amelyhez köze van. Nem úgy, mint annak idején a Vers mindenkinek című műsorban, az pusztító volt. Amikor először szerepeltem benne, én voltam a negyedik, és ötször vetettem fel a részemet. Adytól a Harc a Nagyúrral-t mondtam, de csurgott rólam a víz, úgy átéltem. Annyira jól sikerült, hogy aztán évekig nem hívtak sehova. Később megtudtam, Aczél Györgynek nem tetszett. Azt mondta, hogy neki ne böfögjenek a képébe vacsoraidőben, ez nem önmegvalósító műsor. 

Aztán mégis újra hívták, és hívják azóta is rendszeresen. Filmezni szeret jobban vagy a színpadra állni?
Most már filmezni szeretek jobban. Persze a színpadot nem szabad elhagyni, mert a színészet lényege, hogy valaki önmaga tudjon lenni a színpadon, biztonságosan, a szöveg teljes birtokában. 

Most is folyamatosan forgat, próbál, egy percre sem áll meg. Hogy érzi magát, megviselte a pandémia? 
Nagyon jól vagyok. Kezdetben zavart a karantén, de hát ez csak feltételes reflex, olyan, mint a cigaretta. Ha leteszem, nekem nincs nikotinhiányom, a megszokást az ember saját magának alakítja ki. Már rég nem kéne élnem, annyit cigarettáztam. Krisztust ki kell tenni az ajtóra, és akkor semmi bajunk nem lesz. Elalvás előtt, mint a csecsemő, felteszem a kezem, és mondom is magamban: a legnagyobb szeretettel fordulok a Teremtőm és Jézus felé, ha bármikor kopogtat, szívesen látom. Fizikálisan érzem, hogy jelen van, mintha simogatnának.

Az utóbbi időben elég sokszor keltették a halálhírét…
Háromszor, úgyhogy átvettem a vezetést Kerekes Pubitól. Őt címlapon búcsúztatták. A legenda szerint akinek a halálhírét terjesztik, az sokáig fog élni. Én legalább még életemben megtapasztalhattam, milyen a halál után, és mennyien szeretnek. Boldognak kell lenni, és kész. Félni pedig nem szabad.

Elégedett?
Már kezdek elégedett lenni, igen. Iszunk még egy kávét?

Nyitókép: Ficsor Márton