A vándorló bánya titkai

Gózon Ákos írása a Mandiner hetilapban.

A miskolci Herman Ottó Múzeum több mint egy évtizede tartó ásatása Bükkábrányban, a mátrai erőmű lignitbányájában Magyarország egyik legnagyobb, ötszázezer négyzetméter kiterjedésű feltárását eredményezte. Ezt a hatalmas léptékű munkát tulajdonképpen külső, a régészettudományon kívüli hatás indította el: mielőtt a roppant méretű bányagépek szén után kutatva feltépnék a talajt, a régészek a fejtést végző monstrumok előtt haladva gondosan átvizsgálják a rétegeket, és sietve kiemelik a földből az évszázadok vagy évezredek óta ott rejtőző tárgyakat. E régészeti feltárások jobbára még feldolgozatlan leleteiből Bükkábrány önkormányzatának kezdeményezésére egy Kádár-kockából átalakított bemutatóhelyen és közösségi házban, a Jószerencse Házában nyílt minikiállítás a közelmúltban A vándorló bánya titkai címmel.

A múzeumokkal kapcsolatban még ma is kritikai éllel emlegetik néhányan a marketing kifejezést: „ennek a tárlatnak csak a hírverése nagy”, „annak a gyűjteménynek jó a reklámja, azért van annyi látogatója”, és így tovább. Mintha a marketing és a szakmai minőség egymást kizáró fogalmak lennének. Pedig a múzeumok világában, főként a pandémiát követő újranyitás után nem igaz a jó bornak nem kell cégér elv. A Múzeumok őszi fesztiválja idején különösen fontos hangsúlyozni, hogy a jól kitalált marketing nemhogy eltántorítaná, inkább informálja, hívogatja a nyitott szemű és szellemiségű látogatókat.

A bükkábrányi kiállítás vezérleletei az újkőkorból származó, kis, égetett agyagfigurák, amelyeket fura, egyedi, háromszög alakú fejjel készítettek hét-nyolcezer évvel ezelőtt élő alkotóik. E szobrocskák rendeltetéséről semmit nem tudnak a szakemberek. Egy-két évtizeddel ezelőtt ilyenkor még vártak a kiállítástervezők: ha egy ilyen régi tárgyról nem lehetett tudni biztosat, akkor inkább nem mondtak róla semmit. A ma kurátorai – Fischl Klára és Pusztai Tamás – másként gondolkoznak: a látogatóknak nincs izgalmasabb, mint a talány. Ezért titokfejtésre hívják őket: találgassák együtt, kik és miért alkothatták meg a háromszögfejű emberkéket. Honnan jöttek készítőik? Miért készültek a szobrocskák? A kiállítás két régész kurátora ezeket a talán soha meg nem válaszolható kérdéseket is megosztja a látogatókkal, így egy ásatás izgalmas világába is bevezeti a laikusokat.

Így lett a különös háromszögfejű Kis Fickó a kiállítás kabalafigurája: a kiadványokon ő szól az olvasóhoz, felbukkan a tárlat installációin, sőt nagyobb rendezvényeken még az első írásos említésének 800. évfordulóját idén ünneplő Bükkábrány utcáin is életnagyságú bábfigura alakjában. Még jóval a kiállítás előtt egy helybéli óvónő, kicsit újragondolva a formát, játékfiguraként alkotta újra a gyerekeknek a háromszögfejű embereket, egy másik helybéli lakó pedig mesekönyvet írt erről az emberkéről. A titokzatos kis figurát így kirándulók és helyben lakók már azelőtt megszerették, mielőtt tudhatnák róla, kicsoda.