Nincs is igazán szükség a reflexekre

Csisztu Zsuzsa interjúja a Mandiner hetilapban.

Hogyan tekintesz a mostani Európa-bajnoki címre és az eddig megtett utadra? Képes vagy visszaidézni magadban a szombathelyi, Oladi lakótelepi vagányt?
Az indulást sosem felejtem el, de ami azt illeti, az akkori vagányság azért idézőjelbe tehető. Nem voltam annyira bátor, mint sokan gondolnák. Lógni lógtam a haverokkal, de például a bandában elfogadott úgynevezett hétfa-tesztben, amikor hét egymás mellett álló fán kellett fel- és átmászni anélkül, hogy a földet érintené az ember, nem jeleskedtem. Inkább bicikliztem, és amolyan klasszikus rossz gyerek voltam, verekedtem, ha kellett. Később rájöttem, hogy magamnak való csávó vagyok, a számítógépezésre kattantam rá, és a szimulátorozásban találtam meg önmagam. Napi hat-nyolc órát is száguldottam a virtuális térben, az összes haveromat legyőztem a játékokban. Mivel semmiben nem bizonyultam kiemelkedően jónak, óriási élményt jelentett rátalálni valamire, amiben extrán jó vagyok.

Milyen hozott anyagból dolgozik, akinek ez ilyen jól megy? Mi kell hozzá, másoknál gyorsabb reflexek?
Egy jó versenyzőnek nincs is igazán szüksége a reflexeire. Ha a pilótának a reflexeire kell számítania, akkor már késő. Itt sokkal inkább az anticipáció a lényeg, vagyis a várható helyzetek előrelátásában van a titok. Azt kell megérezni, csak egy pillanattal, tizedmásodpercekkel hamarabb, hogy mire készül a másik kamionban ülő versenyző: merre fog mozdulni, fékez vagy gyorsít, és hogyan mozdul majd az autó a kerékvetőn. Már eleve úgy manőverezel, hogy számítasz arra, mi fog történni.

Hogyan lett ebből háromdimenziós valóság, és mi köze van mindehhez édesapád foglalkozásának?
Szimulátoron nyertem egy igazi tesztlehetőséget. El kellett jutnom a Hungaroringre, és mivel édesapám nyugdíjazásáig vasutasként dolgozott, diákkoromban volt ingyenjegyem. Egyre sűrűbben jártam Budapestre, hogy aztán kibumlizhassak a Hungaroringre gyakorolni. A pályán sem voltam ügyetlen. De azért ingyenes vonatjegy ide vagy oda, tudni kell: a szüleim egyáltalán nem akarták, hogy versenyző legyek. Megmondták, hogy ha összetöröm a versenyautót, ők nem fogják tudni kifizetni. Úgyhogy az első csapatfőnökömnek és aztán a későbbieknek is mindig azzal kezdtem, hogy sem én, sem a családom nem tudja kifizetni, ha netán összetöröm a kocsit.

Ez klassz antré lehet egy olyan embernél, aki a saját pénzét teszi bele egy csapat fejlesztésébe. Hogy befolyásolta 
ez az előrejutásodat?
Mindennek ellenére a csapatvezetők láttak fantáziát a szemé­ly­emben, és jöttek szép sorban a kategóriák. 2005-ben az Opel Astra-kupában kezdtem, ahol az év újonca lettem. 2006-ban jött a Renault Clio-kupa, ott már enyém lett a bajnoki cím, majd 2007–08-ban a Seat Leon-kupa, amelyben mindkétszer bajnokként zártam. 2009-ben, a nagy válság utáni évben „csak” a Suzuki-kupában tudtam indulni, de ott is nyertem.