Az 1980-as években az Amerikai Egyesült Államokban jelentősen megnövekedett azon sportágak népszerűsége, amelyeket az egyéni teljesítmény kifejezéseként, az önmegvalósítás eszközeként értelmeztek. Sziklamászás, szörf és snowboard – néhány példa, amelyhez képest a kosárlabda, a baseball vagy a tenisz lassúnak és unalmasnak tűnhet.
Minden sportág eltérő igényeket szolgálhat ki, más képességek fejlesztését segítheti, az egyéni helytállástól, felelősség tudatosításától a közösségbe való sikeres beilleszkedésig számos kihívás megoldásához kínálhat eszközt. A különböző sportágak jól kiegészíthetik egymást, és nem lehet általánosítani, hogy melyek tartoznak az alacsonyabb vagy magasabb értéket képviselő kategóriába. Egyedi élethelyzettől, családi és szélesebb társadalmi környezettől függ, hogy ki miben talál kiteljesedési lehetőségre. Mégis egyre gyakrabban találkozhatunk olyan állásponttal, amely morálisan is alacsonyabb szinten kezeli a csapatmunkára, közösségi együttműködésre épülő sportágakat, s a rendkívüli terheléssel járó egyéni kibontakozást helyezi magasabb szintre. Mintha a jóléthez és kényelemhez szokott embert már csak az tölthetné fel energiával, ha egy örvénybe veti magát, és az eredményez számára pillanatnyi elégedettséget, ha túléli a helyzetet!
A mögöttünk hagyott évtizedben egyre több jel utalt arra, hogy ez a gondolkodásmód a politikára vonatkozóan is terjed. Ami stabil, „ütés- és válságálló”, az szürke, unalmas, sőt egyenesen veszélyes. Az innovatív politikai teljesítményt éppúgy könnyelműen illetik az előbbi jelzőkkel, mint a pragmatikus, választói igények és valódi lehetőségek között egyensúlyozó kormányzást.
A 2008-as válság kétirányú mozgást indított el az európai politikában. Voltak olyan szereplők, akik sikeresen teremtettek egyensúlyt a nemzeti érdek, a választók elvárásai és a gyorsan változó nemzetközi környezet kínálta lehetőségek bonyolult hálójában. Ennek következtében kiemelkedtek a politikai versenyből, és jelentős előnyre tettek szert azokkal szemben, akik nem tudtak alkalmazkodni az új helyzethez, esetleg fel sem fogták a megváltozott körülmények természetét. Ha nem lépett színre ilyen szereplő (például Románia, Spanyolország), akkor ellentétes politikai folyamatok jelentkeztek: a megosztottság és a bizonytalanság fokozódása, a korábbi politikai közösségek szétesése következett. Bármennyire meglepő, az európai politikai életben az előbbi kategóriába tartozókat szemlélik gyanakvással, sőt egyre határozottabban kifejezett ellenszenvvel. Azok tevékenységét kísérik kritikák, érik politikai támadások, akik stabilitást hoztak, egyúttal határozott, nemzeti érdekkel összhangba hozott álláspontot fogalmaztak meg az aktuális társadalmi, gazdasági és biztonságpolitikai kihívásokkal kapcsolatban. Bojko Boriszov bolgár, Sebastian Kurz osztrák és Andrej Babiš cseh kormányfő távozását széles körben ünnepelték 2021 során, pedig „fő bűnük” csupán az volt, hogy több kérdésben is a fősodortól eltérő, határozott véleményt képviseltek, amit ráadásul korábban a választók jelentős része elismert.
Hortay Olivér, a Századvég szakértője a számok mögé nézett, és sokkoló adatot közölt. A matek egyszerű, de fájdalmas: ennyibe került nekünk eddig a háború, és ez még csak a jéghegy csúcsa.
Magyar Péter 2024-ben még a nyitottságot és az átlátható jelöltállítást ígérte, mára azonban a Tisza Párt jelöltjei néma fegyelemben, sablonszövegekkel bújnak a nyilvánosság elől.
Sorsdöntő országgyűlési választások közelednek. Kívánatos lenne, ha a politika íratlan törvényeit betartanák a régi és új politikusok, köztük a következő Parlament leendő képviselői.
Kellemetlen meglepetés.
A legfőbb hajtóerő jelenleg a magas alapkamat, amelyet a Magyar Nemzeti Bank 6,5 százalékon tart.
Rácz András bejegyzése alatt kisebb kommentháború alakult ki, melyben Lattmann Tamás jogász egyszerűen csak „kiebrudált NER-nyaloncként” hivatkozott a Tisza Párt vezérére, Magyar Péterre.
Az is kiderült, mikortól áraszthatja el több tízezer migráns Magyarországot.
Szinte mindenki fizethet, mint a katonatiszt.
