Mára állandósult a küzdelem a „haladó” (globalista-internacionalista-újkommunista), valamint a jobbos (tradicionális-lokális-nemzeti) erők között. S ez nem csak egy-egy választásról szól, annál sokkal tágabb horizont uralása a tét. Az utóbbi években érezhetjük úgy, hogy a helyzet igazán kiéleződött. Ennek oka, hogy amíg nyugaton úgy tűnt, a harc lényegében eldőlt, addig Európa közepén és keleti felén, a posztszovjet térségben még épp időben vették észre, hogy valami nincs rendben azzal az Európával, amiért ezek a népek, így a magyarok is küzdöttek, és ahova negyven év mesterséges elszakítottság után végre visszatérhettek.
Nyugaton már szinte minden állami és társadalmi struktúrát leuralt a „haladó”ideológia: az egyetemeket, a médiát, a kultúrát és a tudat átformálásának következtében mára a politikai paletta szinte minden nagy pártját is. A hagyományos jobboldal ahelyett, hogy felvette volna a harcot, lemondott a józan észről, és idomult a „haladókhoz”, mindig eggyel hátrébb lépett, s azon kapta magát, hogy már nincs hová lépnie. De a józan ész nem veszett ki teljesen mindenhonnan. Mintha Európa ezen a felén a szellemi immunrendszer még egy fokkal jobb állapotban is lenne. Amit Kelet- és Közép-Európában már sokan felismertek, azt nyugaton is egyre többen értik meg: valamit tenni kell a teljes pályás„haladó” letámadással szemben. Ezért egyre több olyan civil és politikai mozgalom alakul újonnan vagy válik le a régi jobboldalról, amely nem ijed meg ettől a küzdelemtől. Számukra a magyar jobboldal valódi példakép, amit azért is kell megbecsülnünk, mert ezért őket a „haladók” megbélyegzik.