Husky és Püthia

Mindig is kutyás voltam, az utóbbi években pedig két lányom három kutyája közül köt ki olykor nálunk egyik-másik ideiglenes megőrzésre. Most viszont egy új állatot kaptunk arra a rövid időre, amíg a gazdája elintézi némely ügyes-bajos dolgát, ahová semmiképpen sem viheti magával, és amiről nem tudja, mennyi időbe kerül majd.

Dehogy teher, intettem nagyvonalúan, dehogy nagy szívesség, dehogy lesz bármi baj, kifejezetten örülök, értek a kutyák nyelvén, jól megleszünk mi egymással.

De ez egy husky, mondta bocsánatkérő mosollyal a gazdi. Szibériai.

Tőlem lehet tunguszkai is. Kutya. És a kutya az kutya („a májkrém meg májkrém”, tettem hozzá magamban).

Nos, a májkrém valóban májkrém, a husky is szereti, nyelt kettőt, ezzel le is tudtuk az ismerkedést, én meg leültem dolgozni. Ő sétált kicsit a lakásban, megkóstolta a karácsonyi kaktuszt és a vízipálmát, aztán leheveredett tőlem balra, a radiátor elé. Azóta néz. A szeme fehérje világoskék, a bogara pedig valószínűtlenül sötétbarna. Nem, nem felemás a szeme, mégis úgy néz vele, hogy előbb bizseregni kezd az oldalam, aztán kipirul a bal orcám. Nem szól, nem nyüszít, nem csóvál. Néz. Nekem pedig eszembe jut egy történet, amelyet kiskölyök koromban olvastam, azt sem tudom, hol, csak azt tudom, hogy szerettem.

Elmesélem.

Konstantinápolyban Krisztus születése után, talán valamikor 500 körül feltűnt egy csavargó és egy kutya. A csavargó senkit sem érdekelt, tán mutatványos volt, bohóc, akrobata vagy tűznyelő, egy a sok száz csepű­rágó közül, akik a milliós városban a szerencséjüket keresték. A kutya viszont lenyűgözte az embereket. Rőt bundájú, közepes testű állat volt. Ha feldühítették, a szeme izzott, tarkóján – mint a támadó medvének – égnek meredt a szőre. Ijesztő volt, de soha senkit nem bántott. A babonás bizánciak azt mondták, érti az emberi beszédet. Úgy tűnt, a gazdája nem parancsol neki, inkább kérleli, rábeszéli az együttműködésre. Ha a köréjük sereglő szájtátiak túl közel merészkedtek, a kutya felhúzta az ínyét, megmutatta agyarait, és a kíváncsiskodók mindjárt szélesebbre tágították a kört. A csavargó tüzet fújt, kardot nyelt, narancsokkal és gránátalmával zsonglőrködött, de leginkább szemfényvesztő mutatványokkal szórakoztatta az embereket: eltüntette gyűrűiket, ruhacsatjaikat, karpereceiket, aztán a hajukból, fülükből, hónaljukból varázsolta elő őket. De mert efféle mutatványosok Nagy Konstantin városában minden terecskén és utcasarkon tucatjával akadtak, igazából senki sem volt kíváncsi rá. Annál inkább a kutyára.