Ujjé, a piacon nagyszerű

Szeretek piacozni. Egészen más arcát mutatja Debrecenben, a vásárcsarnokban és otthon, Hajdúnánáson. Ami közös, az a forgatag. A piac olyan hely, ahol egyszerre siet és egyszerre ráér az ember. Siet, mert ebédet kell főznie, de végül is mégsem siet, ráér beszélgetni. Piacra ugyanis nem csak bevásárolni járunk.

A piac, filozófiai kifejezéssel élve, sajátos fenomén, egyszerre tér és idő, és egy kicsit egyik sem. A „piac” egyszerre jelöli a teret és magának az eseménynek az idejét, amikor megváltozik a település, erre a kitüntetett helyre áramlik a sokaság, s mindenkinek hirtelen dolga lesz ott. Mint a nyüzsgő hangyaboly, ami kívülről nézvést káosz, valójában bonyolult rendezettség. A piac mint építmény kitüntetett helyet foglal el a településen, éppúgy annak centrumában helyezkedik el, mint hagyományosan a templom (majd később, annak kontrapontjaként is, a víztorony vagy a hidro­glóbusz). A főterek és -utcák neve helyenként őrzi még a piacoknak és vásároknak e kitüntetettségét. S a piac mint esemény szintúgy kivételes helyet foglal el, csak most az időben: egyfajta deszakralizált, mindennapi ünnep. Kikülönül térből és időből, miközben elválaszthatatlanul hozzátartozik mindkettőhöz. Osztja a teret, jelzi az időt. „Ma piacnap van.” Olyan, mint egy profán ünnep: nincs mindig, de megnyugtató biztonsággal ismétlődik. Szekuláris világunkban a szakrális ciklikusság egyik utolsó maradványa.

Ott persze, ahol a vásárcsarnok mindennap üzemel, e kitüntetettség megszűnik, a piac veszít(het) sajátos aurájából. De még ekkor is megnyugtató, jó tudni, hogy van, s mint jó ismerős, bármikor felkereshető. Egy idő után a termelő vagy kofa előre köszön, kiválogatja a legjobb példányokat, jó tanáccsal lát el, nem enged „csak úgy”, l’art pour l’art vásárolni. A piacozás ugyanis, akárcsak az öltözködés, önreflexió is. Jólesik még munka előtt, kora reggel tiszteletünket tenni, friss zöldséget, gyümölcsöt, hajnali pékárut vásárolni. Ha jól indul a nap, akkor piac­cal indul. Esemény, amikor új áru érkezik a halashoz. A folyószabályozások előtti, boldog időkből származó, igen jelentős folyamihalász-kultúránk ellenére Európa egyik legkevesebb halat fogyasztó nemzetévé váltunk. Panaszkodik is a halárus Debrecenben, ahová amúgy a Hortobágyról érkezik a minőségi harcsa, süllő, csuka, ponty és busa, a pisztrángot pedig Lillafüredről, újabban a Felvidékről szállítják.