Szeretek piacozni. Egészen más arcát mutatja Debrecenben, a vásárcsarnokban és otthon, Hajdúnánáson. Ami közös, az a forgatag. A piac olyan hely, ahol egyszerre siet és egyszerre ráér az ember. Siet, mert ebédet kell főznie, de végül is mégsem siet, ráér beszélgetni. Piacra ugyanis nem csak bevásárolni járunk.
A piac, filozófiai kifejezéssel élve, sajátos fenomén, egyszerre tér és idő, és egy kicsit egyik sem. A „piac” egyszerre jelöli a teret és magának az eseménynek az idejét, amikor megváltozik a település, erre a kitüntetett helyre áramlik a sokaság, s mindenkinek hirtelen dolga lesz ott. Mint a nyüzsgő hangyaboly, ami kívülről nézvést káosz, valójában bonyolult rendezettség. A piac mint építmény kitüntetett helyet foglal el a településen, éppúgy annak centrumában helyezkedik el, mint hagyományosan a templom (majd később, annak kontrapontjaként is, a víztorony vagy a hidroglóbusz). A főterek és -utcák neve helyenként őrzi még a piacoknak és vásároknak e kitüntetettségét. S a piac mint esemény szintúgy kivételes helyet foglal el, csak most az időben: egyfajta deszakralizált, mindennapi ünnep. Kikülönül térből és időből, miközben elválaszthatatlanul hozzátartozik mindkettőhöz. Osztja a teret, jelzi az időt. „Ma piacnap van.” Olyan, mint egy profán ünnep: nincs mindig, de megnyugtató biztonsággal ismétlődik. Szekuláris világunkban a szakrális ciklikusság egyik utolsó maradványa.