Aki a fejlődés lélektanát kutatta

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.

Az újszülöttek nem tudnak különbséget tenni önmaguk és anyjuk, elsődleges gondozójuk között: szimbiotikus kapcsolatban vannak hónapokon át. Fél év is eltelik, mire egy gyerek érzékeli, hogy önálló lény: ekkor szembesül a szeparációs szorongással, amelynek helyes vagy éppen helytelen szülői lereagálása hosszú távon is meghatározhatja egy ember életét. Hároméves korunkra alakul ki bennünk a tudás, hogy önállóak vagyunk, a világban pedig létezik tárgyállandóság, vagyis a minket körülvevő dolgok – emberek, tárgyak és minden más – akkor is léteznek, ha éppen nem lájuk őket. Három mondatban így foglalhatjuk össze a világhírű pszichológus­-gyermekorvos Margaret Mahler, leánykori nevén Schönberger Margit életének legmeghatározóbb munkáját.

Margit egy soproni zsidó család első gyermekeként született 1897-ben. Anyja háziasszony, apja tisztiorvos, a helyi zsidó közösség elnöke volt. A kislányt születésétől kezdve apja szerette jobban, a feljegyzések szerint boldogtalan édesanyja elutasító volt vele – ez későbbi életének, munkájának fényében különösen érdekes életrajzi adalék. Négy évvel később a Schönberger családba még egy kislány érkezett, Zsuzsanna, akit az anyja rajongásig szeretett. „Én hoztalak a világra, táplállak, szeretlek, imádlak, csak érted élek, te vagy az egész életem” – mondta egyszer az anya Zsuzsannának Margit füle hallatára. A nagyobb lány azt felelte: „És én, én az apámnak születtem…”