Osztályharc, 2098

A sci-fi műfajról pontosan tudjuk, hogy sosem a jövőről szól, hanem a jelen politikai és kulturális áramlatainak extravagáns lenyomata. Laurie Penny a brit baloldal ünnepelt publicistája, a The Guardian és a New Statesman állandó szerzője, és 2016 óta immár tudományos­-fantasztikus író. Első regénye, a rövid, ám velős Everything Belongs to the Future (minden összefügg a jövővel) azért érdekes olvasmány, mert segít megérteni a világ elitegyetemein villódzó neomarxizmus viszonyát a jövőhöz – s megválaszolni, különböznének-e bármiben elődeiktől a holnap kommunistái.

2089-ben járunk, a helyszín az Oxfordi Egyetem. A klímaváltozás – leg­a­lábbis a bolygó kevésbé szerencsés szegleteivel összehasonlítva – jórészt megkímélte a Brit-­szigetet, az intézmények ott még a ma ismert formájukban virágzanak. A konzervatívok nyolcvan éve megszakítás nélkül vezetik Nagy-Britanniát, s közben a társadalom egy és maradék kilencvenkilenc százaléka közötti szakadék persze folyamatosan nőtt. Történt azonban egy világrengető változás – valamikor a század közepén a kiemelkedően jómódúaknak végre elérhetővé vált az „örök fiatalság széruma”, az élettartamot radikálisan meghosszabbító technológia. „Ha van pénzed, most már megveheted az időt.” A világ legpatinásabb – s egyben egyik legbaloldalibb – egyetemén működő titkos anarchista csoportnak, könyvünk főszereplőinek mindezzel alapvető problémái vannak, hiszen a sorsfordító kék kapszulával az uralkodó osztály már nem csupán életminőségben, de a rendelkezésére álló időben is elszakad a közösség többi részétől. Eleinte azzal próbálkoznak, hogy – egyfajta Robin Hoodként – a gazdagok társasági eseményein minél több kapszulát raboljanak el, majd osszanak szét a szegények között. Ám váratlanul csatlakozik hozzájuk a technológiát kifejlesztő tudós, a kilencvennyolc esztendős, ám mélységes lelkifurdalásával egy tinédzser testében élő Daisy.