A véleményt az különbözteti meg a tudástól, hogy nincs időtudata; mintha a jelen volna a teljesség. Emellett nincs távolságtartása a megítélt ügytől, vagyis a véleményformálónak nem számít, hogy mikor és milyen mélységben foglalkozott az adott kérdéssel. Mégis miért élvez akkora támogatást a vélemény manapság? Mert a modern demokráciában ezzel cserélik fel a szólásszabadság eszményét. Ez az eszmény – valójában minden valamirevaló eszme – sosem a tömegek számára kalibrálva született meg. A tömegnek nem dolga eszméket megfogalmazni, mivel nem is tudna: a vélemények összege nem a bölcsesség, még csak nem is tudás. A szólásszabadság nem azonos a véleményformálás szabadságával. Ez a szabadság eredetileg az írástudókra vonatkozott. Ki lehet bővíteni, de ennek – leszámítva a politikai cinizmust – nincs értelme. Akinek mondandója van, az még nem szólás, csupán beszélni vágyik az illető. Ez pedig a locsogás széles világa. A locsogáshoz nem kell jog, elég, ha valakinek kedve van hozzá.
A szólásszabadság eredeti modern eszméje abból indul ki, hogy ha az enyémmel ellentétes érv nem hangozhat el, akkor miként tudható meg, mi az igazság. Az igazság megismerésének feltétele, hogy a téves nézet is elhangozzon. Az igazságkeresés legfőbb feltétele tehát a hamis érv megismerése, mivel az igazságkeresés nem a tudáson, hanem egy viszonyítási kapcsolaton múlik: az igazság abszolút, a tudásunk viszont sosem az, így egyedül akkor kerülhetünk közelebb hozzá, ha a sajátunkkal ellentétes érveket megismerhetjük. Ez a szólásszabadság értelme. Formája pedig az érvelés: a vélemény nem feltétlenül érv, legritkább esetben az, csupán valamilyen értelmi, érzelmi vagy akarati megnyilvánulás eszköze. Ennek pedig nem számít, mekkora megnyilvánulási fóruma van, legfeljebb bizonyos emberek indulatainak a levezetésére szolgál. Emiatt a betelefonálós véleményműsorok unalmasak, politikai szondának használhatók, de az igazság keresésének nem eszközei.
Egy kultúra csak addig marad fenn, ameddig megőrzi az igazság kereséséhez való őszinte viszonyát”