Dühbe jöttek

„Nagyon csalódott és dühös vagyok, mert semmi nem jött össze abból, amit megbeszéltünk” – mondta Tomori Zsuzsanna, a magyar női kézilabda-­válogatott játékosa, miután csapata 38-31-re kikapott a címvédő oroszoktól a tokiói olimpián.

Na, itt a bibi! – kiáltottam fel a magyar játékos őszinte szavait olvasva. Ekkor már ugyanis napok óta azon az elméleten gondolkodtam, amit a magyar származású filozófus, Agnes Callard a haragról alkotott. Callard szerint haragosak egy másik személy adott cselekedetével kapcsolatos tények miatt leszünk. Emiatt aztán valós okunk van örökre haragot tartani. Hiszen hiába kér az illető bocsánatot, azt a tényt, amely haragunk valódi kiváltó oka volt, már nem tudja semmissé tenni. Bosszúvágyunk ezért érthető, észszerű és haragunk szerves része. Álláspontja azokat a kortárs felfogásokat támadja, amelyek azt vallják, hogy a bosszúvágy irracionális, és akképp érvelnek, hogy attól, hogy a nekünk kárt okozó személyt megbüntetik, még az elszenvedett sérelem nem áll helyre.

Ez utóbbihoz hasonló nézetet képvisel Martha Nussbaum: szerinte ha a haragunk észszerű, a bosszú­vágyunk nem lehet az. A haragunk ugyanis akkor észszerű, ha abból a gerjedelemből fakad, amit valami jónak a megkárosodása felett érzünk. Ekkor azonban bosszúvágyunknak semmi értelme, hiszen az okozott rossz rosszal való megtorlása a károsodott jót nem tudja helyreállítani. Bosszú­vágyunknak csak akkor van értelme, ha a kár a károsult társadalmi státuszában bekövetkezett csökkenés. Ekkor és csakis ekkor észszerű bosszúvágyóan azt kívánnunk, hogy a másik is státuszveszteséget szenvedjen el a büntetés által, hiszen ekkor a károsult relatív társadalmi rangja az elkövetőéhez képest helyreállhat. Szerinte csak az a harag észszerű, amelyik nem a kárra, de nem is az elkövető személyére, illetve a megbüntetésére fókuszál, hanem a jövőre nézve azt keresi, miképp lehetne értel­mesen és építőleg továbblépni az adott helyzetből.