Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Túlságosan is megszokták a nyugat-európai politikusok, hogy a kontinens középső és keleti része szinte kritikátlanul akar hozzájuk igazodni. Hosszú évek alatt kondicionálták őket erre, a helyi liberális és baloldali véleményimportőrök csüngtek a nyugati politikai megfejtéseken, sajtótermékek véleménycikkeit lobogtatva hirdették az elmaradott végeken a tévedhetetlen európai elit igéjét. Minden ment is olajozottan, az uniós forrásokkal és izgalmas, új európaisággal jóllakatott újonc tagállamok nem hangoskodtak, elvégre az nem szokás egy úri klubban, amelynek kőbe vésett szabályai vannak. A tagállami csúcsvezetőket tömörítő Európai Tanács is valahogy mindig a progresszív, félig (vagy tán egészen) föderalista álláspontot fogadta el, csak néha köhintettek egyet a britek.
De a 2010-es évekre hatalmas változás következett be: először a magyarok, majd a lengyelek léptek ki a sorból, egyre nehezebben lehetett őket kordában tartani pedagógiai célzatú nyilatkozatokkal, dorgáló beszédekkel, nukleáris opciónak becézett hetes cikkellyel. Ráadásul közben a britek ki is léptek, mert a túl sok különvéleményből azt a következtetést vonták le, hogy ez nem az ő klubjuk. Olaszországban és Franciaországban pedig a következő választás alkalmával változhat a politikai széljárás. Nem csoda, hogy a régi idők gyarmati idilljét felidéző évek után állandó frusztrációt jelent a Nyugat liberálisainak az időnként a V4-eken is túlterjedő ellenállás, amely mögött mindig épp a rebellis magyarok állnak, legyen szó migrációról vagy éppen világjárvány utáni hitelfelvételről.