Belső meggyőződésből – Kezdődik a regejáró Misztrál fesztivál

Az idén huszadik alkalommal megrendezett Misztrál fesztiválról (teljes nevén Regejáró Misztrál fesztivál) nehezen tudok bármit írni anélkül, hogy legyen benne valamilyen személyes szál vagy emlék a régi időkből. A rendezvény név­adójával, a Misztrál zenekar oszlopos tagjával, Heinczinger Mikával gyerek­korunk óta ismerjük egymást. A középiskolás időkben kezdtünk el zenélni. Már akkor látszott, hogy Mika szó szerint a színpadra termett, szuggesztív előadó. Istenáldotta tehetségét a Misztrál zenekarban aztán bőségesen kamatoztatta, a formáció a magyarországi folkszíntér egyik meghatározó alakjává nőtte ki magát az elmúlt húsz évben.

Kezdhetném a szokásos – és a legtöbbször valóban megalapozott – panaszkodást azzal, hogy a kortárs popzene egyre igénytelenebbé és gátlástalanabbá váló hullámai milyen módon uralták el mifelénk is a rádiókat és a zenei televíziókat az utóbbi időben, de most nem a panaszkodás ideje van, hanem az örömé. Mert igaz ugyan, hogy a Misztrál tevékenysége a fontosságához mérten szinte alig látszik a magyar zenei médiában, a zenekar „missziója” mégis működik, üzenetei megtalálják a célközönségüket. Általában bizalmatlan vagyok az olyan együttesekkel szemben, amelyek határozott küldetést fogalmaznak meg magukkal kapcsolatban, a Misztrál esetében azonban teljesen helyénvaló, amikor a tagok arról beszélnek, hogy munkásságuknak konkrét célja és iránya van. Persze a gyönyörködtetésen, a zene örömén túl. Ez a konkrét cél és irány pedig nem más, mint a magyar költészet életben tartása és népszerűsítése. Hogy mindez mennyire fontos, arról nem is érdemes külön beszélni. A Misztrál alapítása óta ezen ügyködik, ezen dolgozik az Egyesült Államoktól a Székelyföldig meghúzható ív mentén. Számtalan fellépésen van túl, megbecsülni is nehéz, hol és hányszor játszott fennállása óta.