Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Az idén huszadik alkalommal megrendezett Misztrál fesztiválról (teljes nevén Regejáró Misztrál fesztivál) nehezen tudok bármit írni anélkül, hogy legyen benne valamilyen személyes szál vagy emlék a régi időkből. A rendezvény névadójával, a Misztrál zenekar oszlopos tagjával, Heinczinger Mikával gyerekkorunk óta ismerjük egymást. A középiskolás időkben kezdtünk el zenélni. Már akkor látszott, hogy Mika szó szerint a színpadra termett, szuggesztív előadó. Istenáldotta tehetségét a Misztrál zenekarban aztán bőségesen kamatoztatta, a formáció a magyarországi folkszíntér egyik meghatározó alakjává nőtte ki magát az elmúlt húsz évben.
Kezdhetném a szokásos – és a legtöbbször valóban megalapozott – panaszkodást azzal, hogy a kortárs popzene egyre igénytelenebbé és gátlástalanabbá váló hullámai milyen módon uralták el mifelénk is a rádiókat és a zenei televíziókat az utóbbi időben, de most nem a panaszkodás ideje van, hanem az örömé. Mert igaz ugyan, hogy a Misztrál tevékenysége a fontosságához mérten szinte alig látszik a magyar zenei médiában, a zenekar „missziója” mégis működik, üzenetei megtalálják a célközönségüket. Általában bizalmatlan vagyok az olyan együttesekkel szemben, amelyek határozott küldetést fogalmaznak meg magukkal kapcsolatban, a Misztrál esetében azonban teljesen helyénvaló, amikor a tagok arról beszélnek, hogy munkásságuknak konkrét célja és iránya van. Persze a gyönyörködtetésen, a zene örömén túl. Ez a konkrét cél és irány pedig nem más, mint a magyar költészet életben tartása és népszerűsítése. Hogy mindez mennyire fontos, arról nem is érdemes külön beszélni. A Misztrál alapítása óta ezen ügyködik, ezen dolgozik az Egyesült Államoktól a Székelyföldig meghúzható ív mentén. Számtalan fellépésen van túl, megbecsülni is nehéz, hol és hányszor játszott fennállása óta.