Az orosz ruletteket az olaszok élték túl

Edvi László írása a Mandiner hetilapban.

51 mérkőzés 11 országban, igazi összeurópai nyarat terveztek az ötletgazdák, ám akkor még nem sejthették, hogy a világjárvány átírja a forgatókönyvet. Így is „hátizsákos turisták” ezrei-tízezrei fogtak vándorbotot, bankkártyát – és pcr-tesztet –, hogy bebarangolják a kontinenst csapatuk nyomában járva.

Az összes helyszín közül csak nálunk, a Puskás Arénában volt telt ház, így itt vívták a legjobb hangulatú mérkőzéseket. Ha ehhez hozzátesszük válogatottunk nagyszerű helytállását, a Budapest bizonyos részein uralkodó fergeteges hangulatot, akkor kijelenthető: az erre fogékonyak életre szóló élményt szereztek június 11. és július 11. között. Mi maradt meg az egy hónapos eseményből?

A meccsek nagy része sportszerű volt. Ez örvendetes, mert a tíz-húsz-harminc éve alkalmazott brutális küzdelem a futball halálához vezethetett volna. Persze hozzátehetjük – nem megbántva senkit –, hogy a kíméletlen játék az Európán kívüli kontinensek focistáira jellemző elsősorban. A sportszerűtlenség visszaszorulásához nagyban hozzájárult a videóbíró megjelenése. Azt ugyanis minden focista tudja, hogy amit nem vett észre három, négy vagy hat játékvezető sem, nem maradhat rejtve a videóbíró előtt. Ő egy kényelmes, légkondicionált szobában, a közönség által gerjesztett hangulattól nem befolyásolva, több tucat kamera képét vizslatva megváltoztathatja a pályán hozott ítéletet. Ez sokkal igazságosabb döntéseket eredményez, csökkennek a mérkőzést befolyásoló bírói tévedések.

Ettől persze még maradtak jócskán hibás ítéletek, és a szokásoknak megfelelően a nagy csapatokat segítették. Nyilván mindenki rögtön az angol–dán elődöntő tizenegyesének bohózatára gondol, és az a döntés valóban a hét meccséből hatot a Wembley-ben játszó „tanítómestert” segítette. Így sem tudta a házigazda megszerezni története első Eb-aranyát, de legyünk őszinték: nem is érdemelte volna meg.