Amikor betört a vadkelet

Kovács Gergő interjúja a Mandiner különszámában.

Nézzük rögtön a történtek fonákját: beszélhetünk egyáltalán előnyökről, pozitívumokról is a hódoltság kapcsán?
Sudár Balázs: Ha a magyar történelem folyamatát nézzük, akkor ez borzalmas korszak volt, erről fölösleges vitát nyitni. Másfelől a kor emberei­nek nem sok választásuk volt, ilyen körülmények között kellett boldogulniuk, és bizonyára megtalálták a maguk örömeit. Ami innen nézve rettenetes és abnormális, az nekik az alap volt, ahhoz viszonyítottak. Egyéni szinten valószínűleg nem érezték magukat sokkal rosszabbul, mint mi. Egyébként a hódítók élete sem volt fenékig tejfel. A hódoltság időszaka rengeteg változást hozott, ilyet is, olyat is. Az Alföld és a Dél-­Dunántúl egy hatalmas birodalom része lett, amelynek határai Tunéziától Irakig, Arábiától Budáig értek, és ennek voltak előnyei mondjuk gazdaságilag vagy kulturálisan. Az ottaniak egy hatalmas hálózatba, egy másik magaskultúrába kapcsolódtak bele, amelynek a nyomai megjelentek a hódoltságban is, persze ebből a helyi magyarok nem túl sok jót láttak.

Rosszabb volt tehát az általános életminőség, mint a korszak előtt vagy után?
S. B.: Rosszabb. És elsősorban azért rosszabb, mert megszűnt a közbiztonság: nem lehetett tervezni, hullámzott a határ, bizonytalanok voltak az adók, összeomlott a közrend. Semmi nem garantálta, hogy ha elindulsz valahova, akkor oda is érsz. Ráadásul az új helyzet szétszabdalta a Kárpát-medence gazdasági egységét. Kulturális szempontból nem volt ennyire szörnyű a helyzet: a magyarok tartották egymással a kapcsolatot, és itt nem csupán a nemesekről beszélünk, hanem az egész társadalomról. Azonban a háborús állapotok miatt a kultúrára fordítható pénz várbástyára és fegyverekre ment el. Így is születtek nagyszerű kulturális teljesítmények, de sosem szabad elfelejteni, hogy mi születhetett volna, ha nincs a török hódoltság.
Papp Adrienn: Igen, annyiban változott meg az emberek élete, hogy állandósult a fenyegetettség­érzés. A falvaknál és mezővárosoknál a tárgyi anyagban mindez nem igazán látszik: nagyjából ugyanazt a folyamatos fejlődést látjuk, amelyet a hódoltságon kívül, ebben a tekintetben egységes maradt az ország. Az erődökön kívül élő magyar lakosság tagjai folyamatosan kommunikáltak egymással, a kereskedelmi kapcsolatok is megmaradtak, az állatokat sem Isztambulba, hanem nyugat felé hajtották. Ami markánsan jelenik meg a régészeti leletek alapján, az a kávé és a pipa: ezeket az oszmánok hozták be.

Hol lehet a változást a leginkább tetten érni?
S. B.: Érdekes fejlemény például, hogy a hódoltsági keresztény közösségek önigazgatása megerősödött, mivel a törökök nem foglalkoztak ilyesmivel. A régi intézményi hálózat, a vármegyerendszer és az egyházi hierarchia megszűnt, csak a legalsó szint maradt meg. A faluközösség tehát igazgatta magát, mert nem volt, aki igazgassa, és ugyanez igaz a városi közösségekre is. Így alakult ki egy rendkívül erős önkormányzatiság, amelyet a török uralom után nehezen adtak föl. De ez mind helyi szinten maradt, nagyobb szerveződések nem jöhettek létre, mert az már nem felelt volna meg a hódítók érdekeinek. A papok elfogytak egy idő után; nem a törökök irtották ki őket, hanem kiöregedtek, utánpótlás pedig nem volt. Sok helyen egyfajta népi vallásosság alakult ki, a közösségek egyes tagjai működtették a vallást, felszentelés nélkül, ők körülbelül tudták, hogy mit kell tenni és mondani. Eltűnt az egyház, amely a tudás lefelé áramlását biztosította volna, ezért mindent helyben oldottak meg az egyszerű emberek.

Milyenek voltak a mindennapok egy alföldi faluban vagy mezővárosban?
S. B.: A hódoltság kori élet mindennapos eseményeit soha nem fogjuk pontosan megismerni, de sok olyan írott forrás van, amelyből rengeteg kicsi, életmódbeli dolgot tudhatunk meg. Úgy tűnik, hogy egy alföldi paraszt vagy mezővárosi polgár élete alapvetően ugyanolyan volt, mint bárhol máshol és mint a hódoltság előtt: az életmód nem változott meg. Érdekes viszont, hogy számos oszmán alattvaló, zömmel délszlávok a visszafoglalás után úgy döntöttek, hogy visszatérnek ortodox keresztény hitükhöz, és Magyarország területén maradnak: nekik megmaradt a régi, „oszmán” tárgyi kultúrájuk, s így már magyarországi lett.
P. A.: A törökök nem kényszerítenek semmit a lakosságra a mindennapok szintjén, jogot sem akarnak gyakorolni a magyar paraszt fölött: ki akarna tyúkperekkel foglalkozni, ha nem muszáj? A közrendet is a lakosság tartotta fenn, egyedül a kivégzéseket kellett jóváhagyatni.