Álom Európáról

Volt valaha egy barátom, réges-rég elveszítettem, rosszabb történt vele, mint ha meghalt volna: újságíró lett belőle. Valójában most nem róla mesélnék, hanem az édesapjáról, aki remek szobrász volt, talán a legnagyobb magyar szobrászok egyike. Valójában nem is róla mesélnék most, hanem csak egyetlen szobráról. Nem is a szoborról, hanem a szobor ürügyén valamiről, magam sem tudom még, hogy miről, de bízom benne, hogy írás közben majd kialakul.

Napok óta újra és újra eszembe jut a szobor. Például ha autót vezetek, vagy ha villamoson zötykölődöm Budáról Pestre és Pestről Budára, vagy ha otthon merengek, a tikkasztó hőség miatt elsötétített lakás mélyén, szóval olyankor, amikor semmi nem köti le a figyelmemet, amikor a gondolataim szabadon kószálhatnak. Debrecenben áll a szobor. Egy óriási bika, súlyos, akárha maga a föld volna, ami persze ellentmondás, hiszen Gaia nő, sőt anya, mondjuk hát inkább úgy, hogy az a bika súlyos, akár az érc, a monolit, a herkulesi izom. A kolosszus hátán egy nő. Nem mondhatni, hogy törékeny, ellenkezőleg, ahol kell, mindenütt gömbölyű. Ápisz nyugodtan áll, rendíthetetlenül, mint az Olümposz, fenségesen, mint az isteni Zeusz. Nem nyugtalan, nem haragos, nem izgatott. A nő félig fekszik, két karjával a bika széles hátán támaszkodik. Ő is nyugodt. Nem nyugtalan, nem haragos, nem izgatott. Nem is ijedt. Félig fekvő, bizonytalan helyzetét nem érzi bizonytalannak, nem tart semmitől, tágra nyílt szemmel, elgondolkodva?, várakozón? tekint valahová a távolba, nem mondom úgy, ahogy mondani szoktuk, hogy a jövőbe, mert magam nem tudom, hogy hová…

Ez a rablás nagyon is békés, nagyon is egyetértésben zajlik. Két nyugodt lény. Megyeri Barna jó szobrász lehetett: a kívánatos nő, a kerek fenekű, gömbölyded csípejű asszony és a robusztus hím nyugalmukban is erotikát sugároznak, holott e pillanatban láthatóan egyiküket sem foglalkoztatja a testiség, valahol egészen másutt járnak gondolatban.