A nyolcvanas évek alternatív valósága

Nomen est omen – jut eszembe abban a pillanatban, amikor a Kálvin tér mögött ráfordulok kedvenc pesti utcáim egyikére, a Képíró utcára. Bár nem az új Foton Galéria az első ilyen jellegű műintézet a középkori városmag organikus szerkezetét máig őrző utcácskák egyikében, az viszont a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjaként örömmel tölt el, hogy szervezetünk hatvanöt éves késéssel most először rendelkezik állandó kiállítóhellyel. Már az első, Szinopszis címen megnyílt kiállítás is jelképerejű. 1977-ben döntött úgy a szövetség, amikor még nem volt Magyarországon felsőfokú fotográfusképzés, hogy Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója néven fiókszervezetet hoz létre, teret biztosítva fiatal, feltörekvő fotográfusoknak. Az FFS-be szinopszissal, vele koherens alkotói koncepcióval lehetett jelentkezni. A stúdió megszületése a hatalom minden szándéka ellenére legalább akkora jelentőséggel bírt, mint korábban a filmeseknél a Balázs Béla Stúdió vagy a képzőművészek esetében a Fiatal Képzőművészek Stúdiója alapítása. Olyan alkotóműhelyek jöttek ugyanis létre, melyek az aczéli három T rendszerének radarja alatt, a doktriner művészetpolitika alternatívájaként a korszak magyar ellenkultúrájának meghatározó közegévé tudtak fejlődni.

A Szinopszis kiállítás a máig működő, azóta számos átalakuláson áteső Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója első generációjának munkáiból válogat. A felvételek a stúdió első évtizedében, jellemzően a nyolcvanas években születtek. A kiállítók – Apáti-Tóth Sándor, Balla András, Bánkuti András, Benkő Imre, Fejér Gábor, Horváth Péter, Jokesz Antal, Kanyó Ferenc, Kerekes Gábor, Stalter György, Szerencsés János, Tasnádi László, Tímár Péter, Tóth György, Urbán Tamás, Vécsy Attila és Vékás Magdolna – a fotográfia számos területén alkottak és alkotnak a mai napig. A Baki Péter és Balogh Viktória kurátorok által létrehozott kiállítás műfajilag izgalmasan heterogén, az autonóm dokumentarizmustól a riportfotón és a klasszikus műfajok – akt, csendélet, táj – neoavantgárd újraértelmezésén át a képzőművészeti fotóhasználatig számos irányzattal találkozunk. Egy dologban mégiscsak egységes a sokféle alkotói attitűd, amely talán a képekből áradó atmoszférában érhető leginkább tetten, s a nyolcvanas évek Magyarországának alternatív valóságában kulminál. A falakon most is érzékeljük azt az egykori termékeny párbeszédet, amelyet a stúdió tagjai munkáikkal megvalósítottak. Például Kerekes Gábor 1984. május 1-jén egyetlen hosszú expozícióval készített fotója a felvonulók elmosódó masszájával remek pendant-ja Tasnádi László vibráló színvilágú negyvenéves polaroid aktfotóinak. Stalter György Önmegvalósítás című szekvenciái, Bánkuti Andrásnak a késői Kádár-kor punk szubkultúráját bemutató riportjai, Szerencsés János és Jokesz Antal összetéveszthetetlenül lelombozó közép-európai utcai fotós kísérletei, Tímár Péter vidéki presszójának lenyűgöző panorámaképei ugyancsak markáns vizuális eszközökkel idézik meg és fejtik fel egy letűnt kor most is számos tanulsággal szolgáló lenyomatait.