A magyarok is isszák a levét az EU és Oroszország közti szankciós párbajnak

Nagy Márton írása a Mandiner hetilapban

Az utóbbi években a magyar gazdák egyik legnagyobb mumusa – a fagykár, a jégeső, az aszály és általában véve az időjárás viszontagságai mögött, szorosan a második helyen – az Európai Unió és Oroszország közti szankciós párharc. A Moszkva által kivetett agrárembargó 2014 óta sújtja a gazdálkodókat, és segíti az orosz önellátás kiépítését. Ahogy telnek az évek, úgy válik egyre nehezebbé az orosz piac visszaszerzése, ha egyszer majd feloldják a korlátozásokat.

Szankciók futószalagon
2014 februárjában, miután Viktor Janukovics ukrán elnök elmenekült Kijevből, felségjelzés nélküli, feltételezhetően orosz katonák foglalták el a Krím félszigetet. Március 16-án egy erősen vitatott tisztaságú népszavazás nyomán a Krím csatlakozott Oroszországhoz, s azóta is orosz ellenőrzés alatt áll – noha a nemzetközi közösség túlnyomó többsége ezt nem ismeri el. Ezzel párhuzamosan a kelet-ukrajnai Doneck és Luhanszk térségében fegyveres konfliktus robbant ki az ukrán haderő és a szeparatista paramilitáris szervezetek között, amelyeknek soraiban szép számmal találni orosz katonákat is. A harcok kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is tartanak.

Az Európai Unió először 2014. március 3-án foglalkozott az ukrajnai helyzettel. A Külügyek Tanácsának rendkívüli ülése után nem sokkal már az uniós állam- és kormányfők tárgyalóasztalán volt a téma, akik meg is állapodtak a szankciók előkészítéséről. Az intézkedésekre nem kellett sokat várni: a következő hónapokban az EU rendszeresen jelentett be különféle diplomáciai és gazdasági korlátozó intézkedéseket, a végleges lista év végére állt össze. Ennek értelmében felfüggesztették az Európai Unió és Oroszország közötti csúcstalálkozókat, korlátozták egyes szervezetek és személyek EU-ba való beutazását, vagyonukat pedig befagyasztották. Az unió emellett megtiltotta a Krím fél­szigetről származó termékek importját, s egyes – katonailag is hasznosítható – termékekre kiviteli tilalmat vezetett be.

Természetesen az európai kiállás nem maradt válasz nélkül: 2014 augusztusában Vlagyimir Putyin elrendelte az azóta is tartó embargót a mezőgazdasági termékekre azon országokkal szemben, amelyek szankcionálták Orosz­országot. A helyzet a következő hét évben pedig lényegében változatlan maradt.

Hét éve tartó pingpong
A szankciós frontok befagyása egyáltalán nem volt szükség­szerű. Az uniós vezetők már 2015 márciusában világossá tették, hogy az EU hajlandó a szankciók feloldására, ha Oroszország betartja a kelet-ukrajnai helyzet átfogó rendezését célzó minszki egyezményekben foglaltakat. A kezdeti bizakodás ellenére azonban – ideig-óráig valóban sikerült fenntartani a tűzszünetet – nem történt érdemi előrelépés a konfliktus megoldása felé. Így mára az Európai Unióban szinte rutinszerű folyamattá vált, hogy a szankciók típusától függően évente vagy félévente bejelentik meghosszabbításukat, ami értelemszerűen maga után vonja az orosz embargók további életben maradását is.

Bár a szankciók elfogadása kezdetben egyhangú volt, hamar kialakultak a korlátozásokat ellenző és támogató tömbök a tagállamok közt. A leghangosabb ellenzők közt találjuk Magyarországot is, Görögország, Szlovákia, Ciprus és Olasz­ország társaságában. Orbán Viktor miniszterelnök 2014 augusztusában úgy fogalmazott: a korlátozásokkal az unió lábon lőtte magát, Robert Fico szlovák kormányfő pedig értelmetlennek nevezte őket.

Fontos leszögezni, hogy nem az EU-s korlátozások, hanem Oroszország ellenszankciói érintik rosszul az egyes tagállamokat – ideértve hazánkat is –, és arra semmilyen garancia nincsen, hogy az uniós oldalon egy esetleges enyhítés az orosz embargó feloldását is magával hozná. Sőt, ha Oroszország olyannyira akarná az ellene hozott szankciók feloldását, ezt könnyen elérhetné: csak vállalnia kellene a minszki megállapodások érvényre jutását. Vagyis a probléma megoldása sokkal inkább Moszkván, mint Brüsszelen múlik.

Oroszország vert helyzetből igyekszik talpra állni
Eleinte úgy tűnt, hogy az unió, valamint számos más ország által kivetett szankciók elérik hatásukat, és sikerül a gazdaság megroppantásán keresztül változást kicsikarni Putyintól. Igaz, ehhez hangsúlyozottan más világgazdasági folyamatok is hozzájárultak, látványos intő jel volt, hogy a rubel fél év alatt, 2015 első hónapjaira értékének felét elvesztette a dollárral szemben. Az orosz bruttó hazai össztermék is mélyrepülésbe kezdett ekkoriban, a 2013-as 2,3 billió dolláros értékről 1,3 billióra apadt 2016-ra, amely a 2008-as válság alatti szintnek felelt meg.

Bár a makromutatók a mai napig sem tértek vissza korábbi szintjükre, Moszkva egy területen kétségtelenül előnyt kovácsolt a szankciókból: az agrárgazdaság robbanásszerű fejlődésnek indult az utóbbi években. A nyugati vegyes­vállalatoktól ellesett tudásra építve Oroszország lényegében önellátóvá vált a fontosabb mezőgazdasági cikkek terén: 2013-ban még az élelmiszeripari termékek 35 százalékát importálta, ez az arány 2018-ra 20 százalékra csökkent. Sőt, nemcsak az önellátás jött össze: számos termék esetében már egyenesen topexportőr lett Oroszország – erre jó példa a búza, melyben az orosz kivitel az utóbbi években sorra világelső.

A számok igazi mezőgazdasági sikersztoriról árulkodnak, ez azonban csak az érem egyik oldala. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a rekordgyorsan bővülő orosz élelmiszeripar termékei nem mindig ütik meg azt a mértéket, melyet mondjuk egy európai unióbeli fogyasztó elvárna. Egyes felmérések szerint például az orosz sajtok bő egyharmada hamis, emellett a jelentős élelmiszeripari áremelkedés is sok kellemetlenséget okoz.

Közép-Európa húzta a legrövidebbet a szankciós párbajban
Azt már a kölcsönös szankciók bevezetésekor is jelezték egyes kutatók és szakértők, nem biztos, hogy Európa gazdasági értelemben nyertesként kerül majd ki, ha csak korlátozottan tud kereskedni az egyik legnagyobb exportpiacával. A bécsi Wifo gazdaságkutató intézet előrejelzésében 100 milliárd euróra tette az EU kieső export miatti veszteségét. A kutatók azt is jelezték, hogy a kisebb országok bevételei csökkenhetnek majd a legnagyobb mértékben.

Az első prognózisokat hajszálpontosan igazolta a valóság. A szintén bécsi WIIW gazdaságkutató számításai alapján 2018-ig Németország a 2018-as bruttó hazai össztermékének mindössze 0,2, Olaszország és Franciaország pedig nagyságrendileg 0,1 százalékát vesztette el az exportcsökkenés miatt. Ausztria esetében ugyanez az adat több mint 0,5, Csehország és Magyarország vonat­kozásában pedig 0,6 százalék. A legtöbbet Szlovákia bukta: vesztesége a 2018-as GDP több mint 1 százalékát teszi ki. Az, hogy a közép-európai gazdaságokat jobban megviselték a korlátozások, jellemzően annak tudható be, hogy náluk eleve hangsúlyosabb szereppel bírt az oroszokkal való kereskedelem, így magasabbról indulva nagyobbat is tudtak esni. Az adatokból az is látszik, hogy a szankciók első két évében voltak jelentősek a veszteségek: ennyi idő kellett a gazdaságnak az alkalmazkodáshoz.

A konkrét veszteségek mellett érdemes még kitérni az oroszországi export visszaesésének mértékére is. Ez gyakorlatilag a teljes Európai Unió­ban egyforma arányú volt: a legtöbb tagállamban nagyjából megfeleződött az oroszországi export 2013 és 2016 között, utána viszont egységesen elindult egy lassú és ingadozó növekedés.

A makromutatók tehát azt mutatják, hogy az EU gazdaságát összességében nem rázták meg számottevően az orosz szankciók, a közös piac stabi­lan állta Putyin ütéseit. A pofonok leginkább a kisebb közép-­európai országokon csattantak. Az aggregált adatok viszont természetesen ismét csak a történet egyik felét mesélik el, azt nem mutatják meg, milyen érvágást jelentett az euró­pai gazdáknak a korlátozás.

Sokan emlékezhetnek még 2014 nyaráról azokra a képsorokra, amelyek a kétségbeesett gazdákról jelentek meg. Sokan attól féltek, rájuk fog romlani az exportra szánt gyümölcs és zöldség, vagy pedig az európai túlkínálat miatt olyan alacsonyak lesznek az árak, hogy nem is éri majd meg eladni a terményt. A félelmek részint be is igazolódtak: a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara tájékoztatása szerint 50 ezer tonnás piacvesztést jelentett Magyarországnak az orosz embargó, és ennél is jelentősebb az a közvetett kár, amelyet az Európai Unió belső piacain ragadó árufelesleg – elsősorban tej, tejtermék, sertéshús, baromfihús, zöldség, gyümölcs – árletörő hatása okozott.

Az agrárkamara közlése alapján 2016 elejére a tej- és ser­téságazatban egyre kilátástalanabb lett a helyzet, 
ez több esetben gazdatüntéshez is vezetett. Sokan a termelés csökkentését vagy akár teljes felfüggesztését is fontol­gat­ták. A probléma azóta csökkent – valószínűsíthetően részben egyszerű piaci folyamatoknak, részben az Európai Bizottság támogató intézkedéseinek köszönhetően –, de a NAK szerint korántsem oldódott meg. Az érdekképviselet szerint továbbra is az embargó mielőbbi feloldása lenne az agrárium érdeke. Ahogy ugyanis egyre inkább kiépül az orosz önellátás, úgy lesz egyre nehezebb a magyar termékeknek visszaszerezni piaci pozícióikat, ha egyszer feloldják a korlátozásokat.

Mérleg
Az uniós szankciók értékelésekor egy dolog egyértelmű: eredeti céljukat, azaz az ukrajnai helyzet stabilizálását, valamint a minszki egyezmények orosz betartását hét év alatt nem tudták elérni, és semmi nem utal arra, hogy ez a közeljövőben változna. Az uniós–orosz gazdasági kapcsolatokat azonban teljesen átrendezték.

Egyfelől igaz, hogy az Európai Unió szankcióinak – kiegészülve más nyugati országok intézkedéseivel és a világgazdaság Oroszország számára kedvezőtlen széljárásával – voltak hatásai: a korlátozások hozzájárultak az orosz gazdaság 2015-ben kezdődő válságához. Az ellenszankciók azonban sokkal hatásosabbak voltak – a Journal of Comparative Economics egy friss tanulmánya szerint nyolcszor hatásosabbak –, s nemcsak az Európai Uniónak csaptak vele oda az oroszok, hanem a maguk malmára is hajtották a vizet. Hiszen sikerült beindítani a mezőgazdaságot, s kezdetben az Európai Unió számos tagállamának súlyos veszteségeket okoztak. A szankciós párbaj mérlege tehát az egyik oldalon diplomáciai impotencia, az orosz gazdaság megingatása, cserébe az orosz gazdák térnyerése és egy pofon az európai agráriumnak.

A szerző a Makronóm újságírója.

Nyitókép: MTI / EPA / Jurij Kocsetkov