Apám az új házunk tornácára a még meg nem kötött betonba focipályát rajzolt, és beleírta a Vasas csapatának tagjait posztok szerint. A hatvanas évekről beszélünk, ott volt Mészöly, Sárosi, Berendi, Mathesz, Machos, Farkas, Ihász, Korsós, Fister. És persze Bundzsák. Azért persze, mert apám tőle kapta a becenevét, a Bundzsit a játékostársaitól, hiszen ő is focizott a falusi csapatban a megye egyben, ugyanúgy jobbfedezetet játszott, mint a háromszoros magyar bajnok klasszis futballista, s miután Bundulának hívják, egyértelmű volt a névválasztás. És még a gólokat is nagy számban rugdosta.
Így lett apám Vasas-drukker, és így lettem az én is, gyerekként még fanatikusnak is számítottam. Ezt a történetet az elmúlt évtizedekben sokszor el kellett magyaráznom, hiszen a XIII. kerületieken kívül kevés olyan fociőrült van, akinek a Vasas a csapata. A rendszerváltozás előtt különösen nagy bajban voltam, hiszen a jelentős fővárosi egyesületek egy-egy nem túl kedvelt szervezet, intézmény gyámsága alatt álltak. A Vasasnak drukkolni pedig nagy merészségnek (mit merészségnek, szentségtörésnek!) számított, hiszen az volt az MSZMP csapata, Kádár János is rajongott a Fáy utcaiakért, játszott is az ificsapatában.
Kaptam is ezért a fejemre éppen eleget, gyakran lekommunistáztak, de mit számított ez, amikor olyan aranylábú fiúk futottak ki a gyepre, mint Mészáros, Török, Komjáti, Hegedűs, Kántor, Gass, Zombori, Müller, Várady (először még i-vel!), Kovács, Izsó. A kispadról pedig Illovszky Rudolf dirigált, aki minden idők egyik legjobb magyar edzője volt. 1977-ben nem is nyerhette más a bajnokságot, mint a Vasas. S bár ez a gárda több aranyat is érdemelt volna, a hetvenes évek közepe a Fazekassal, Göröccsel, Benével, Zámbóval, Dunai II-vel felálló Dózsáé (na jó, Újpesté) volt, akkor a lilák európai szinten is meghatározó csapatnak számítottak.