A patriotizmus szükségszerűen zöld

Manapság sokat hallhatunk az amazonasi erdőirtásokról, az óceánokon úszó, országnyi méretű szemétszigetekről és a jegesmedvék pusztulásáról. Ezeket a távoli problémákat többnyire csak akkor érzékeljük, ha valamilyen kommunikációs csatornán eljutnak hozzánk. Éppen ezért az Európában élő átlag polgár sem előtte, sem utána nem aggódott az amazonasi erdőirtás és -égések miatt; kizárólag akkor, amikor a fősodratú média beszámolt róluk. Hogy azóta sem változott érdemben a helyzet? Nem számít, mert ez nem képezi mindennapi életünk részét, egyébként pedig azóta történt más is, lehet más miatt aggódni.

Felmerül azonban, hogy mit tehetünk abban az esetben, ha nincs ráhatásunk a világ másik végén zajló folyamatokra. Nyugodt lehet-e a lelkünk, ha például pénzt adományozunk nemzetközi környezetvédelmi szervezeteknek? Természetesen rögtön érkezik a válasz, hogy nem, és ha beleolvasunk a zöldsajtóba, akkor egyből kapunk életvezetési tanácsokat is. Lehetőleg legyél vegán, ne utazz sehová, hordj olyan ruhát, amit csak havonta kell mosni, ne vásárolj semmit (vagy ha igen, legalább a vászontáskád legyen nálad), és a legfontosabb, hogy ne vállalj gyereket, mert annak nagy az ökolábnyoma! Mindannyian érezzük, kell hogy legyen más mód. Szerencsére van.

A környezetvédelem, amelynek célja az ember és a természet közti egyensúly megteremtése, csak akkor lehet eredményes, ha ismerjük a természet és az ember működését, és elfogadjuk mindkettőt olyannak, amilyen. Hiábavaló minden próbálkozás, amelynek célja a természetet leigázni, s ugyanígy nem vezet eredményre, ha az emberi természetet próbáljuk utópisztikus ideológiák mentén átformálni. A zöldgondolatnak tudomásul kell vennie az emberi természet sajátosságait, és ezek mentén kell kialakítania saját szellemi alapvetéseit. Magyarán a környezetvédelemnek emberi léptékben kell gondolkodnia.

Az ember csak az iránt tud felelősséget vállalni, amit igazán ismer, nincs ez másként a természet esetében sem. Ahhoz, hogy érzelmileg kötődni tudjunk a tájhoz, látni és érezni kell, bejárni zeget-zugot, időt tölteni ott. Megismerni és megszeretni. Szeretni egy tájat azt jelenti, hogy többet érzünk iránta puszta vágyakozásnál. Vágyakozni lehet a trópusi tengerpartokra, a magas hegyek csúcsaira és a nyílt óceánra, kötődni viszont csak ahhoz, ami érzelmi többlettel bír számunkra. Ideális esetben a legerősebben ahhoz a helyhez kötődünk, amelyet az otthonunknak tekintünk. Az otthon nem csak egy hely, minden szegletéhez emlékek és érzelmek tucatjai kapcsolódnak elválaszthatatlanul. Ennélfogva otthon lenni nem egy helyen lenni, hanem a helyemen lenni.

Az otthon nemcsak szálláshelyként szolgál számunkra, hanem menedékként is, ahová a világ nyüzsgése elől vissza tudunk vonulni. Az otthon nem lehet bárhol. Ott kell lennie, ahol nem csupán átmenetileg vagyunk, de a jövőnket is tudjuk tervezni. 
Ennélfogva egyáltalán nem semleges számunkra, hogy mi történik az adott hellyel, igyekszünk az állapotát fenntartani vagy javítani. Kötődni egy helyhez tehát nem jelent mást, mint felelősséget vállalni a világ egy kis szegletéért.

A környezetvédelem éppen ezért elválaszthatatlan a lokálpatriotizmustól. Eszerint a környezetvédelemnek érdemes a helyi kihívásokra koncentrálnia, hiszen az emberek sokkal inkább mozgósíthatók az általuk szeretett dolgok megóvására.

Ha valaki fontosabbnak tartja, hogy a saját háza táján sepregessen, az nem jelenti, hogy a szemében a távoli világ ne lenne fontos. Az igazság viszont az, hogy a legnagyobb hatással a közvetlen környezetünkre tudunk lenni. Ha változtatni akarunk a világon, akkor azt itt és most tudjuk elkezdeni.