A balkáni kompország

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban.

2006. június 3-án kiáltotta ki Szerbiától való függetlenségét a Montenegrói Köztársaság, miután május 21-én szűk többséget szereztek a népszavazáson a függetlenségpártiak. Nehéz szülés volt: a népszavazás érvényességének elismeréséhez az Európai Unió a szokásos 50 százalék plusz egy szavazat helyett 55 százalékos többséget írt elő annak érdekében, hogy a köztársaság csak kellően erős legitimáció esetén szakadjon el Szerbiától. Amikor a központi választási bizottság néhány órával az urnazárás után 55,4 százalékos részeredményt közölt, a Milo Đukanović miniszterelnök – jelenlegi államfő – vezette függetlenségpárti tábor már győzelmet hirdetett, mondván, a még hátralévő hatezer szavazat már nem tudja érdemben befolyásolni az eredményt.

Pár órával később aztán megérkezett az 55,5 száza­lékos végeredmény is, azaz a függetlenségpártiak 0,5 százalékos többséggel húzták be a választást. A Predrag Bulatović szocialista parlamenti képviselő vezette uniópárti tábor pedig bizonyos fővárosi választókörökben tapasztalt szabálytalanságok miatt újraszámlálást kért, állítva, hogy valójában csak 54 százalékos többsége lett a függetlenségnek. Az újraszámlálást megtagadták tőlük, Bulatović pedig azóta is váltig állítja, hogy Đukanovićék elcsalták a választást, mert a podgoricai 53:47 százalékos végeredmény hamis. „Azt is mondhatnám, hogy brutálisan elrabolták” – fogalmazott Bulatović. Az eredményt Szerbia az elsők között ismerte el, majd Oroszország, az Európai Unió, az Egyesült Államok és a balkáni szomszédok is tudomásul vették. Az EBESZ megfigyelői a választóhelyiségek 86 százalékát ellenőrizték, ezek 96,6 százalékát jónak vagy nagyon jónak minősítették – a többiben azonban találtak lezáratlan urnákat, fülkén kívül szavazó állampolgárokat, és felröppentek hírek a voksvásárlásról, illetve a szavazólapok lefényképezéséről is. Az uniópártiak legnagyobb sérelme azonban az, hogy Đukanovićék sikeresen kiharcolták a Szerbiában élő montenegróiak kizárását a választásból – ők többségében minden bizonnyal a maradásra voksoltak volna.

Montenegró balszerencséjére azonban a függetlenség szűk többsége nem oszlik el egyenlően az országban – a montenegrói nemzetiség a legutóbbi, 2011-es népszámlálás alapján csak a lakosság 45 százalékát teszi ki, emellett 28,7 százaléknyi szerb, 8,6 százaléknyi (a magukat „muszlim nemzetiségűnek” nyilvánítókkal együtt 11,9 százaléknyi) bosnyák, 4,9 százaléknyi albán és 1 százaléknyi horvát is él az országban, a népcsoportok földrajzi megoszlása pedig nagy szerepet játszott a 2006-os eredmények alakulásában is. A szerb többségű Plužinében például 80 százaléknyian ellenezték a függetlenséget, az ország történelmi fővárosában, a 91 százalékban montenegróiak lakta Cetinjében viszont 86 százaléknyian szavaztak rá igennel. A nem szerb kisebbségek is a függetlenség pártján álltak – a bosnyák többségű Rožajéban és az albán többségű Ulcinjban is 90 százalék fölött volt az elszakadást támogatók aránya.

Függetlenedése óta Montenegró határozott lépéseket tett az euroatlanti integráció felé: 2012-ben csatlakozási tárgyalásokat kezdeményezett az Európai Unióval, 2017-ben pedig NATO-taggá vált. „A Szerbiától békés úton végbement függetlenedés így növelte Podgorica külpolitikai mozgásterét, különösen a NATO-tagság útján; a kis ország így egy asztalnál ülhet az Egyesült Államokkal, valamint meghatározó európai hatalmakkal. Szerbia részeként ez – vagyis a NATO-integráció – elképzelhetetlen volna” – mondja Németh Ferenc Balkán-szakértő, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója. A NATO-tagság Montenegró részéről egyszersmind egyértelmű értékválasztás is volt a Balkánt régóta kísértő atlanti–orosz dichotómiában, és része Đukanovićék azon játszmájának, hogy az Oroszországgal való szimbolikus szembenállással eltereljék az Európai Unió és az Egyesült Államok figyelmét a korrupciós problémákról. Oroszország a NATO-csatlakozást papírforma szerint el is ítélte, a Balkán és egész Európa stabilitására nézve károsnak nyilvánította.

Az uniós csatlakozási tárgyalások vonatkozásában már nem ennyire egyértelmű a siker. Montenegró 2007-ben írt alá stabilizációs és társulási szerződést az EU-val, az Európai Bizottság 2010-ben javasolta az országot tagjelölti státuszra, és 2012-ben indultak el hivatalosan a csatlakozási tárgyalások. Tavaly megnyílt az utolsó is a tagfelvételi eljárás harminchárom fejezetéből, hármat sikerült lezárni, és az Európai Bizottság múlt évi bővítési jelentése a véleménynyilvánítás szabadságán kívül minden területen haladást állapított meg.