Nyitnikék – van-e élet a maszk után?

Állok az Opera Eiffel Műhelyházának sarkában, mellettem a zenekari igazgatónk. Közelről szűrjük a szót, különben a sűrű maszkok miatt nem hallanánk, nem értenénk egymást. A távolban feltűnik egy csinos leányzó, fülig maszkban, ő is valami batyuval, lehet az kisebb hangszer tokja. Mi lelkesen visszaintegetünk. „Mit csinál itt, Zsófi, ilyenkor?” – kérdezem tőle, mert éppen tilos a nagy kijelölésű próba, az egyik első fuvolistánk meg, lám, erre kóricál. De hát ő nem is Zsófi, hanem Evelin! Biztos a szemünk se az igazi, de valójában rémes érzés, hogy immár sose tudhatjuk meg, kinek is köszöntünk.

De milyen szép az emberek szeme! Remélem, ez másoknak is feltűnt a maszkok korában. Tulajdonképp a gyönyörű szemek és a hatalmas maszkok mindenkiből modellt és filmsztárt csináltak, és mindenki rettenetesen szimpatikus lett. Sehol egy grimasz, a cinizmus is mintha rostélyon belül ragadt volna, elvégre örül az ember, ha minimális levegőt szűr át, és kipréseli magából a legszükségesebbeket, nemhogy még agresszivitásra pazarolná nem létező energiáit.

Bevallom, én meg nem tanultam ezekből a hangsúlyossá tükröződő szemekből olvasni, de a magamfajta naivak így legalább tényleg mindenkit olyannak láttak, mint aki érdemes a bizalomra. (És valójában akkor tud rá valaki érdemes lenni, ha előre meg is kapja…) Viszont egyiket se láttam csadornak. Ezt is be kell vallanom: miközben hevesen egyetértettem azzal, hogy senki arcát el ne takarhassa – kamerák nem látják, rendőr, portás, orvos azonosítani nem tudja stb. –, a maszkot egyszeriben nem láttam gondnak. Miért? Mert egyetemleges vészhelyzetbe került a világ, és mögötte volt az egészségügyi ok? Nem szeretnék így élni, de állapítsuk meg, hogy túlélhető tortúra – mi ez egy súlyos betegséghez képest?